Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1962) (Pécs, 1963)

Füzes Endre: Adatok a XVIII–XIX. századi baranyai népviselethez

ADATOK A BARANYAI NÉPVISELETEKHEZ 321 Fehér személy пек felső fejér ruháját, melly szoknya gyanánt van Nagy Kebelnek mondják, ezalatt levőt, a' pendelt Kis Kebelnek nevezik" (Hoffmann, 1954. 518). A század közepe táján is ez a fehér szoknya neve a Bőközben. Ingük csípőig ér, ujja a könyöknél csipke fodorban végződik (Munkácsy, 1842. 570). Csukás szerint a fehér, magukszőtte szoknya neve: „bikla". Fehér ingük ujjába szalagot húznak, végét pedig csinkével, „tászlik''-Ы. díszítik (1858. 139).

19 A megye más részéből kevés adatunk van. Pécsvárad környékén a 40-es évek közepéig fehér, sok redőre hajlott vászon szoknya volt a divat (Höbling, 1845. 69). A Siklós vidékén lakók lenből készült hófehér ruhát hordanak (uo. 93). Haas ugyanakkor megjelent könyvében azt emeli ki, hogy a délszláv nők télen is háziszőtt ingben járnak (1845. 54). A németek — a 60-as évekből származó egyetlen leírás szerint — ráncos, kék szoknyát viselnek, amelynek anyaga valószínűleg kékfestő vászon lehetett (VU. 1862). Áttekintve a vászonruhákra vonatkozó adatainkat megállapíthatjuk, hogy a források e ruhák két jellemzőjét emelik ki: azt, hogy az anyagot maguk szövik és hogy színe fehér. A kender és a len házi feldolgozását, amelyben a baranyai asszonyok élen jártak, több szerző is hangsúlyozza. A szoba bútorzatához tartozik a szövőszék is, és „oda haza marad az a' Leány örökösenn a' ki fonni és szőni nem tud" (Bódai, 1820. 37). Ez természetes az ön^ Csukás cikkének a viseletre vobatkozó része: „A férfiak öltözete: fehérnemöjök, nem nagyon bő ingok ujja begombolva, nem pedig bőven hagyva; arra jön végig begombolt magyar „kismándli", télen pedig arra sárga ködmen, kivarrva mindenféle piros virágokkal, befejezőleg pedig egy igen cifra szűr — mely hasonlít a szalontai kanász szűréhez; kalapjok pörge, nem inén kis karimájú; lábukon — köznap: bocskort, ünnepen pedig: csizmát viselnek. A nők öltözete: fehér szoknya — mit maguk szőnek — de olyan finom, hogy nem lehet megkülönböztetni a takács munkától; ők ezt „biklának" nevezik; előttük vörös kötő, mit „előruhának" hívnak; fehér ifog, az ujjakba végig szalag vagy bolti széles csipke van varrva, az ujjak ellátása széles csipke „tászlikkal", — ezt testhez szorítja egy remek állású piros magyar mellény, mely is — pillangókkal — fehér és zöld zsinórzattal ki vanj varrva. A lányok leeresztett hajók végibe piros szalag van kötve. Megjegyzendő, hogy a piros mellénykét csak akkor öltik fel, ha ünnepien vannak öltözve, s ha nincs\tagy forróság. Az egész öltözetet egy pár fekete vagy piros kordovány csizma egészíti ki, mit ugyan szinte csak téli ünnepen hordoznak, mert köznap, — hóban vízben vagy bármely időben is — mezítláb járnak. Különös! — ezen néppel nem lehetne az öltözetet elhagyatni: ez világért tarka szoknyát vagy ruhát nem venne magára, sajátságos fogalmuk lévén azon öltözetről." — Csukás Elek: Az órmányi nép. Kalauz, 1858. 9. sz. ellátó jobbágygazdálkodás időszakában, amikor árutermelésről még nemigen beszélhetünk. Tudjuk, hogy a Dráva melléki aszszony még lánykorában annyi vásznat szőtt, amennyi az egész család vászonruháihoz egy életen keresztül elég volt (Molnár, 1855). A bőköziek még piacra is szőttek, felesleges vásznukat a szomszédos délszlávoknak adták el (Munkácsy, 1842. 568). A fehér szín a XVIII. század paraszti viseletében még országosan általános volt, Baranyában azonban jóval tovább is megmaradt. A XIX. század derekán még a somogyi Drávamelléken is tiszta fehérben jártak. (Vitali, 1828; idézi Kresz, 1956. 119). A vászon öltözet mellett már a XIX. század elején megjelenik néhány gyári anyagból készült ruhadarab a gyári anyagok legkorábban a női fejviseletben jelentkeznek. Ugyanebből készül a magyaroknál a felsőruhának még nem számítható, kötény és a mellény. Mindkettőt csak ünnepen viselték. Az ormánsági vőlegény jegy ajándékai közé tartozott a 20-as években a „selyem kötő" és az „aszalós pruszlik", ez azt bizonyítja, hogy ára magas lehetett (Hoffmann, 1954. 519). Találkozunk a mellény nevével Tóbi szótárában is: „puruszli, puruszka — kis felöjtő" (1826. 41). Jeremiás szerint „kis csuhának" is nevezték (1828. 69). Munkácsy színes kötényről és „különféle csillogó szerekkel kirakott ujjatlan mellény"-vől ír, amelyet csak vasárnap viselnek (1842. 570). Csukás is hangsúlyozza, hogy csak ünnepnap hordják a piros kötényt és a „magyar" mellényt, amelyet kis pillangókkal, fehér és zöld zsinórozással varrnak ki. (1858. 139). Pécsvárad környékén a vőlegény nemcsak jegypénzt, hanem tarka szövet mellényt, szoknyát, kötényt, és kendőt is ad a menyaszszonynak, írja Hölbling (1845. 66). Hangsúlyozza azt is, hogy ezek a ruhadarabok a XIX. század közepén kezdenek gyorsabban terjedni, (uo. 68.) Siklós vidékén is ekkor terjed el az aranyrojtokkal szegélyezett kötény és kendő (uo. 93). A század második felében, de főként utolsó harmadában mind több gyári anyag kerül használatba és megtörténik az egyes vidékek, népcsoportok éles, a gyári selyem, bársony és más anyagok felhasználásán alapuló viseleti különválása. Egyedül az Ormánságban őrizték meg a fehér öltözetet, az ünnepen viselt szoknyák és ingek anyaga azonban már itt is jórészt tüll és csipke. Várady ezt az állapotot rögzítette a század végén (1896. I. 109-128). A női felsőruhák posztóból, vászonból és 21 J. P. Múzeum