Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1962) (Pécs, 1963)

Mándoki László: Szalmásjút

288 MÁNDOKI LÁSZLÓ máig is legbecsesebb alkotása a Via lactea neveiről írott Lugfossy-tanulmány (1855), amelyben a szerző Grimm és Ipolyi, valamint a XVII—

XVIII. századi (egyházi) írók adataihoz kapcsolja az Ipolyinál már közölt magyar neveket, kiegészítve az elterjedést a máig is egyedülálló német adattal: Strohstreuinn, amelyet magyarországi, szatmármegyei németektől gyűjtött (1855, p. 128.). Ez a véleményünk szerint kétségtelenül helyi átvétel, Szabolcs és Szatmár megye magyarságánál, mint alább, a II. fejezetben látni fogjuk, még ma is általános ez a névtípus, a német nyelvterületen pedig, mint fentebb már megjegyeztük, teljesen ismeretlen ez az elképzelés a Via lacteáról.

2 A következő szerző, aki a népi csillagnevekkel, illetve az általunk tárgyalt név- és elképzeléstípussal foglalkozott, Andrée (1878, p. 109), nem viszi előbbre a kérdést, csupán Grimm adatait (és szavait) ismétli. Vámbéry egyik legtöbbet idézett, németnyelvű munkájában (1879a), amelynek témánkra vonatkozó részlete magyarul is napvilágot látott (1879b), megállapítja, hogy „ ... e két nyugati-4;örök nyelvjárásban (oszmán és azerbajdzsáni — ML.) a tejútnak. . . más neve is van, ti. saman ogrisi = szalmatolvaj, a pensa kah-kesan = szalmaihúzó után képezve" (1879a, p. 156; 1879b, p. 8.) — erre az állításra támaszkodnak a későbbi munkánk, amikor a tárgyalt névtípust perzsa eredetűnek állítják. Potanin, akinek nevét s minden tévedése ellenére kiemelkedő jelentőségű munkásságát szinte teljesen elfeledték és mellőzik az ethnológusok, a csillagneveknek is nagy fontosságot tulajdonított és méltó helyet szentelt munkáiban (éppen ezért teljesen érthetetlen, hogy Gladyszowa, a legutóbbi csillagnév-monográfia — 1960 — szerzője Potanin egyetlen munkáját sem ismeri s használja), Vámbéry állításával szemben, illetve azt kiegészítve leszögezi, hogy a Via lactea szalmásút típusú nevei ismeretesek a Fekete tenger környéki és Kaukázus-vidéki törökségnél is (1883, p/740.), műve egyéb helyein pedig (ezeknek felsorolását lásd alább, a III. fejezetben) igen széles körből gyűjt analógiákat e névtípushoz. Potanin munkája (1883) mellett a második jelentős állomás az anyagfeltárásban a Melusine с. folyóirat Gaidoz és Rolland által végzett összeállítása, amely a fentiekből már ismert elterjedési képet finomította és egészí2 Ugyanezt mondhatjuk az északi szlávokról is. A KÁLMÁNY által gyűjtött szlovák adat: ciganska cesta (Mezőkovácsháza, Csanád megye — 1893, p. 13) szintén csak helyi átvétel lehet. tte ki Szardiniából, Dalmáciából, szerbektől-horvátoktól, bosnyákoktól és az északalbán gégéktől gyűjtött adatokkal. A századforduló táján Strausz az idetartozó bolgár nevek és mondák tárgyalásánál utal a magyar, szír, török, perzsa, szláv és román összefüggésekre, igaz, hogy meglehetősen kis irodalom alapján és következtetéseket sem von le. Az eszázadi irodalomból csupán a legfontosabb művek témánkra vonatkozó megállapításait idézzük: Harva szerint (1938, p. 201.) e névtípus a kaukázusi törökségnél, az oszmánoknál és sok balkáni népnél ismert, s perzsa eredetű. Stegemann a magyar anyagból indul ki, melyet hódoltságkorinak és török eredetűnek ítél, majd az egész képzetkörről megállapítja: „ . . .die Entstehung der Anschauung ist wohl im Bereich der semitischen Völker zu suchen", s állításának igazolására vázolja a képzet elterjedtségét — meglehetősen hiányosan (1935, pp. 368—369.). Gladyszowa szerint (1960, p. 86.) — bár nem ismeri Lagercrantz északafrikai adatait (1952, pp. 64—65.) — e névtípus a Földközi tenger mellékén, a délszláv nyelvterületen és Magyarországon terjedt el, eredetére nem állít hipotézist. Meg kell emlékeznünk még három kisebb jelentőségű szerzőnek csak a magyar anyag tekintetében fontos megállapításairól is. Kálmány az általa feltárt igen érdekes Szeged vidéki csillagnévanyag, illeve a tárgyalt névtípus ottani előfordulásainak értékelésénél leszögezi, hogy a Via lactea szalmásút típusú magyar és délszláv nevei török eredetűek (1893, p. 20.), az ő megállapítását ismétli Kandra is, amikor a magyar tej úti nevek ismertetésénél azt írja, hogy a szalma út, szalmás út, szalmahullató „török érintkezésre valló nevezetek" (1897, p. 389.). Веке az idézett irodalom kis részének ismeretében, nagyon kevés összehasonlító anyagnak birtokában az általa összegyűjtött tizennégy magyar adatot török átvételnek ítéli, s Vámbéryre, Harvára hivatkozva megjegyzi, hogy az elképzelés, a tárgyalt névtípus megvan „ . . . a kaukázusi tatárok és egyes balkáni népek valószínűleg perzsa eredetű mondáiban is" (1941, p. 5.), értékes adatot szolgáltat viszont a további kutatásokhoz a Kunos által gyűjtött krimi tatár adat közlésével (Веке, 1941, p. 5; 1947, p. 38.). Mint láttuk, Grimm óta sokan foglalkoztak a Via lactea szalmásút neveivel, de tulajdonképpen zárt körben mozogtak a kutatók, jobbára a már publikált adatokkal dolgoztak és (eltekintve Potanin, valamint Gaidoz és Rolland Mélusine-foeli, kiemelkedő jelentőségű összeállításaitól) csak lassan gyarapodtak ismereteink. Nyugodtan mondhatjuk, hogy