Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1962) (Pécs, 1963)
Szabó Gyula: A pécsvidéki bányászok élete és szerepe a magyar munkásmozgalomban, a kezdettől a felszabadulásig
230 SZABÓ GYULA harcát letörje. (A DGT ezek ellátásáért naponta 1500 Ft-ot fizetett! 9 Végül is június 12-én du. az ismertetett erejű katonaság megrohamozta a fegyvertelen bányászokat és éhező asszonyaikat és gyermekeiket. Még a fővárosi polgári sajtó is megbotránkozott a rémuralomra emlékeztető hatósági brutalitáson. így ért véget június 16-ával a sztrájk. Egy csomó embert szinte nyomorékká vertek, két bányász a kórházban halt bele sérüléseibe, egyet az erdőben találtak összevagdalva, száz munkásnak el kellett hagynia a környéket. A századvégi legnagyobb bányászsztrájk elbukásának legfőbb oka az volt, hogy nem volt még a bányászoknak országos szervezetük s a Szociáldemokrata Pártnak is még csak ezután alakulnak meg a helyi szervezetei a Munkásképző kebelében. Ehhez mindenesetre nagy lökőerőt adtak az 1893. évi sztrájk tanulságai. A pécsi munkásság egyéb rétegei már mutatták a jó példát a szervezkedés területén. Népes szervezete van a bőrgyáriaknak, a keráA MUNKÁS c. szociáldemokrata újság első példányának címlapja. 9 Fünfkirchner Zeitung, 1893. június 15, miai munkásoknak és az építőmunkásoknak, akik létszámban és harcos kiállásban is vezetnek ebben az időben. Ezek a szervezetek, mint az SZDP szakmai szervezetei, oly erőseknek mutatkoznak, hogy 1898-ban, május 29-ével Schmira Károly kőműves szerkesztésében MUNKÁS címmel, hetenként megjelenő, saját újságot adnak ki. Míg a többi szakmák mozgalma, mint láttuk, ha lassan is, de fokozatosan fejlődött, addig a bányamunkásság egyfelől szétszórtsága, másfelől a sajátos munkaviszonyból eredő szoros megkötöttsége miatt nehézkesen zárkózik fel ia nagyipari munkásságnak már szervezett táborához. A bányászok egységes szervezetbe való tömörülését és jogaik védelmében való egységes fellépését gátolta szétszórtságuk. Noha 1903-ban 75 000 bányász volt Magyarországon, mégis, amikor az animai 5000 bányász sztrájkharcot kezdett, arról a többiek nem is tudtak, tehát szolidaritásukkal nem is segíthették őket. A Magyarországi Szakszervezeti Tanács által, 1903. december 26—27-én összehívott országos bányászértekezleten a különböző bányatelepekről csak 23 küldött vett részt. A baranya-szabolcsi bányászokat Kussik János képviselte, aki az első napon tartott felszólalásában ezeket mondotta: „Olyan nyomorúságos a helyzetünk, hogy tavasszal már kénytelenek voltunk egy emlékiratot benyújtani a bányatársasághoz, de semmit sem nyertünk. A legtöbb bányász még fél megmozdulni, mert a mozgalom miatt többeket elbocsátottak, mások pedig a maguk szántából utaztak el. Szervezkedjünk, hogy helyzetünket végre megjavíthassuk!" A második napon az elnöklő Teszársz Károly a pécsi bányászokkal kapcsolatban a következőket mondotta: „A DGT Pécs és környékén zsákmányolja ki a jó magyar bányamunkásokat. A kormány és a hatóság nem találja érdemesnek a magyar munkást megvédeni. Itt a bot, bikacsök pofozkodás napirenden van. A „hazafiak" nemzeti színekért küzdenek, de azt nem veszik észre, hogy a hátuk mögött egész kis birodalmakat lopnak el idegen társaságok Magyarország területéből és kiűzik belőle a magyar munkásokat." Igen tanulságos, hogy ezidőben hogyan voltak fizetve a bányászok. A szakszervezet kimutatása szerint 10 a salgótarjáni, annavölgyi, baranyaszabolcsi és aninai bányákban dolgozó 20 legjobban fizetett bányász havi keresetét adták össze (egy korabeli szakszervezeti táblázatos kimutatáson), ami 1.360.02 koronát 10 A bányászok helyzete. A Magyarországi Szakszervezeti Tanács kiad. (Bpest, 1904., 5. 1.)
