Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1962) (Pécs, 1963)

Papp László: Újabb kutatások a mohácsi csatatéren

KUTATÁSOK A MOHÁCSI CSATATÉRÉN 217 mélységig sötétbarna humusznak bizonyult, ez alatt világosodó agyagos löszbe ment át, korábbi bolygatás nyoma nélkül. Ezt követően az első tömbtől északnyugati, a parcellahátat átlósan átszelő irányban, egymástól 150—100—10 m távolságban, még három, észak-déli irányú „árok" tömböt képeztünk ki, s kutattunk át szakaszosan, sakktáblaszerűen. Az utolsó tömböt kézi munkaerővel, további 8, egyenkint 50 m hosszú, egymástól 8 és 10 m távolságban vont ároksorral bővítettük. Az utóbbi három ároktömb helyét ott jelöltük ki, ahol valamelyes talaj szintkülönbség, itt-ott talajszínváltozás mutatkozott. Ennek a három tömbnek egyes árkainál — aminek részletezése itt érdektelen — 50— 50 cm mélységekben, bronzkori telepnyomok kerültek felszínre, edénytöredékekkel, paticsd arabokkal, bronzedény töredékkel, továbbá egy teljesen szétdúlt, hihetően az őskori telephez tartozó sír előrehaladottan korhadt néhány csontvázrésze. Előkerült még néhány Árpád-kori cserépedénytöredék is, míg a célul vett kutatás pozitív eredményeként mindössze egy XVI. sz-i sarkantyútaréjt találtunk. Tömegsírnak nyomára nem akadtunk az említett módon átkutatott, mintegy 14 000 m

2-nyi területen. Mivel a gépbérlet határideje lejárt, a gép használatának költsége egyébként is az előzetes számításokat meghaladta, a szántatlan terület földjének keménysége pedig oly nagy volt, hogy emberi kéz csak csákánnyal tudta a felsőbb rétegeket feltörni, a parcella területén a 'munkát nem folytattuk. E térségtől délre haladva, a felső Borzakönyökben jelöltünk ki, hozzáférhető helyen újabb kutatási területet. Az itt kissé kiszélesedő patakmedernek a Borzamajor, illetve a Malomárok felé tartó kanyarulatában a partvonaltól 50 m távolságtól indítva, 8, egyenkint 80 m hosszú, egymástól 6 m távolságban lévő, kelet-nyugati irányú vonalat húztunk. Ezek mentén a szokásos, átlag 1 m mélységig, —de mindenkor a steril talajrétegekig — hatoló szakaszos árokásást végeztünk. Semminemű bolygatásnak nyomára nem akadtunk. Hasonló eredménnyel zártuk le azt a kutatásmozzanatot is, amelynek területe a Borza-majortól délre vivő földút és a Malomárok északkeleti szöglete volt. Itt a friss szántásban nagyobb, szabálytalan talajszíneződésfoltok, szintegyenetlenségek látszottak. Ezeken a helyeken 80x40 és 80x50 cm-es téglalap idomokon belül kutattunk a már állandósított módszerrel. A szín- és szintegyenetlenségek azonban eróziós jelenségeknek bizonyultak. Ezt követően áttértünk arra a szélső területre, amelyet — a belső küzdőtér keresése szempontjából, — nyugati irányban még átkutatandónak tartunk. A Malomárok közepe táján, tőle északra és délre, az árokkal kettévágott, hajdan egységes laposodás van: az északi oldalon tavasszal sokáig nedves rét, a déli nyáron is zsombékos terület. Ennek keleti szélén a katonai térkép 93 m magasságszint-jelzésénél — ugyancsak a Malomárokkal kettévágott — enyhe dcmbosodás látszik. Az északi oldalon, a Malomárokra merőlegesen, vízgyűjtő árok húzódik, amely délen vakon végződik. A Borzamajortól induló, a Malomárokká! párhuzamosan, tőle mintegy 250 m távolságban haladó földútnak a vizesárokkal való kereszteződésénél az utóbbin kicsiny híd vezet át, a majortól mintegy 2,2 km távolságban. A hídtól nyugatra 145 m-re kezdődő 100— 120 m átmérőjű, igen enyhe, de szembetűnő halmosodás volt kutatásunk első tárgya. 50x 50 s hozzá csatlakozó 30x50 m-es területen végeztünk, a már leírtakhoz hasonló, negatív eredménnyel záruló kutatást. E területtől beljebb, a vizesárok vonalától keletre 160 m, az említett földúttól délre 100 m távolságban jelöltük ki ezután annak a 100x54 m-es kutatóterületnek északnyugati sarkát, amelyen az első rendszeres kísérleti kutatást végeztük, az elöljáróban már említett geofizikai elektromos ellenállásmérő műszerrel Masszi Dénes geofizikus mérnök közvetlen közreműködése mellett. A műszer kicsiny faládában lévő, anódtelepes elektromos gép. Tartozéka a belőle kiágazó 2—2, tekercsre szerelt, a munka természete szerint megkívánt (25, 50 stb. m) hosszúságú dróthuzal, amelyeknek ellentett vége egy-egy erős falécbe illesztett rézrudacskához, elektródához van erősítve. Az elektrodapár, a tartóléc irányára merőlegesen, egymástól olyan távolságra van beillesztve, amilyen mélységből elektromos ellenállás-hatást kiváltani, azaz amily mélységben kutatást végezni kívánunk, A léceket egy-egy munkás viszi kutatópontról kutatópontra, ahol azokat azonos tengelyben egymás mellé illesztik, a hegyes elektródákat a földbe nyomják. Az említett, első alkalommal a kijelölt területen, zsinórral, tíz, egymással párhuzamos vonalat húztunk, egymástól 6—6 m távolságban s e vonalak mentén 5—5 m távolságok-