Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1962) (Pécs, 1963)

Papp László: Újabb kutatások a mohácsi csatatéren

218 PAPP LÁSZLÓ ban jelöltük ki a kutatópontokat, sakktáblaszerűen, azaz a korábbi kutatásoknál alkalmazott alapelgondolásnak megfelelően. Az 5400 m

2-nyi kutatási felületen tehát összesen 110 kutatópontot tűztünk ki. Az elektródák elhelyezése után, a műszerkezelő az ellenállás mértékének megfelelően kapott két adatot, továbbá ezek arányszámát hármas rovatú táblázatba foglalja s egy-egy (50, 100 m) vonalegység értékeit öszehasonlítván, a „gyanúsnak" talált, azaz az átlagosból kiugró számarányt jelző kutatópontokon a készenlétben álló másik két munkás a „vállalt" hibaszáléknak megfelelően, 2—3 m hoszszú, 80 cm széles kutatóárkot ás. A kijelölt területen talált s megásott 8 hely közül, az északnyugati sarkon, egymás közvetlen közelében lévő 4 árokban 60 cm mélységében, őskori telep nyomaira akadtunk. Jellegtelen, durva kiképzésű, vastagfalú edény-, továbbá égett paticsfaltöredékek kerültek elő. Egyes helyeken 1 m mélységben találtuk a löszhatárt, két esetben szabad szemmel talajelváltozást nem észleltünk. A kísérlet ezek szerint nem látszott hiábavalónak. S minthogy — a kisugárzás számbavételével — kereken 6000 m

2 területet 7 és fél óra alatt kutattuk át, 6 ember munkájával, úgy láttuk, hogy amennyiben a szóbanlévő műszer a további, nagyobbarányú kutatás próbáját is kiállja, a tömegsírok kutatásánál felhasználható. A mondott helyen a kutatást olymódon folytattuk, hogy a téglalapalakú területet északi irányban csatlakozó téglalapalakban további 7000 m

2 területtel megnagyobbítottuk, s kézimunkaerővel, szakaszosan kijelölt, 5 m-es közökön belül, 2 m hosszúságú árkok soraivei megástuk. Az eredmény — a kitűzött cél tekintetében — itt is negatív volt. A munka közben azonban, a munkaterület különböző pontjain, a lengyeli kultúrába illő és koravaskori edénytöredékek kerültek elő, 40—130 cm mélységben. Az utóbb említett területtől keletre további két, egyenkint 100 m hosszú, eredmény nélkül húzott árok után, a szelvényegyüttes középvonala tájától kiindulva, kísérletképpen, 400 m hosszú árokszakaszsort húztunk, amelynek végén egy koravaskori szórthamvasztásoe temető két sírja került elő. E munkahely tájának kutatását távolról sem tekinthetjük befejezettnek, azt folytatni azonban ez alkalommal nem állott módunkban. Az 1962. évi kutatómunkát július hó 2. napjától esőzésekkel megszakított 20 munkanapon át folytattuk, részben a Masszi Dénes tervei szerint részünkre elkészített elektromos ellenállásmérő műszer felhasználásával, részben pedig a szokásos „szakaszos" kézi ásással. Munkahelyül a korábbi terünknek megfelelően — a Borzaimajortól Majs felé vezető földút és a Malomárok közötti térség közepe táján jelöltük ki. A kutatott területet keletről egy észak-déli irányú vízgyűjtő árok, nyugatról a már említett zsombékos határolja. Nagyjából szemben van ez azzal a területtel, ahol az előző évi műszeres kutatást, végeztük. A terület déli szegélyén található, a földútmenti vizesárkon átvivő kis híd északnyugati sarkát jelöltük ki méréseink kiindulási pontjául. A munkahely megválasztásának indoka az előzőkből már jórészben kitűnik, ti. ezt a területet tekintjük a csatatér nyugati peremének. Emellett azonban ide irányított bennünket az a körülmény, hogy a most kijelölt terület gyakran hónapokon át víz alatt áll, olyannyira, hogy szántó-vető mezei gazdálkodásra a majsiak, e legelőterület gazdái, máig sem tudták felhasználni. Meg kellett győződnünk arról is, hogy — a munkánk idején magas, bokros gazzal borított rét — korábban állandóan víz alatt állhatott-e. A leírt térségben, 450 m ËD-i irányú oldalhosszúságú, lépcsőzetesen 100—150—200 m szélességű, 50x50 m-es négyzetegységekből álló területet kutattunk át. Ennek északnyugati sarkába az előző évi ásatás részletes leírásánál említett enyhe halmosodás déli szakasza is beleesett. Munkánk eredményeként megállapítottuk, hogy a terület laposabb, déli részein, a már beállott nagy nyári melegben a talajvíz átlag 1 m mélységben, az északabbra eső részeken 1,5 m mélység táján tört fel. Ennek folytán valószínűnek látszik, hogy a csata idején e térséget víz nem borította. Ezt a megállapításunklat alátámasztják a műszeres kutatás számadatai alapján, illetve az egyszerű „szondázás" útján megásott helyek jelenségei. A kutatott területnek a Malomároktól délre, 150—200 m távolságig terjedő részén ugyanis, már az átlag 60 cm mélységű sötétbarna humuszréteg alsó szakaszain, majd tovább, 90 cm mélységig, számos helyen találtunk rosszul égetett, durva kiképzésű, vastagfalú, jellegtelen őskori edénytöredékeket. Ez azt bizonyítja, hogy a terület évezredekkel korábban éppenséggel településhely volt.