Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1962) (Pécs, 1963)
Bökönyi Sándor: A lengyeli kultúra lelőhelyeinek gerinces faunája. III.
73 A LENGYELI KULTÚRA LELŐHELYEINEK GERINCES FAUNÁJA BÖKÖNYI SÁNDOR A lengyel! kultúra lelőhelyeiről előkerült gerinces faunát ismertető dolgozatunk első részében a zengővárkonyi csontanyagot és a korábbi pécsváradi ásatások csontanyagát ismertettük, a második részben pedig a legújabb, 1959-es pécsváradi, a villánykövesdi és magyarbólyi ásatás anyagát ismertettük, s megkezdtük az ismertetett anyag zoológiai kiértékelését is. È kiértékelő részben — elsősorban őskori összefoglalásunkban lefektetett elvek alapján — az egyes lelőhelyek faunájával, mint egésszel foglalkoztunk, s megállapítottuk, hogy a lengyeli kultúra faunája jól meghatározható első tagját képezi a neolithikum és bronzkor faunája közti átmenetnek. A dolgozat e befejező részében az előforduló fajokat egyenkint vizsgáljuk, s e vizsgálatot elsősorban a nagyságrendi és fajtatani viszonyokra terjesztjük ki. Az előforduló fajokat egyenként vizsgálva, sajnos az egyetlen nem emlős fajról, a halról nem sokat mondhatunk. A magyarországi őskori gerinces faunában nyolc halfaj fordult elő, melyek közül a harcsa, ponty és csuka voltak a leggyakoribbak. Az itt előforduló két halcsont valószínűleg egy kistestű Cyprinida maradványai voltak, töredékes voltuk miatt azonban meghatározásuk lehetetlen. A vad emlősök közül a mezei nyúl (Lepus europaeus Pali.) már legkorábbi neolithikus kultúránkból, a Körös-kultúrából is kimutatható. Egyébként a legkorábbi hazai nyúlleletek a felsőpliocénből ismeretesek. A szorosan vett Lepus-nem első képviselőit Kormos mutatta ki Püspökfürdő és Nagyharsányhegy praegraciális lelőhelyeiről, s azokat nagy valószínűséggel a Lepus europaeus-formakörbe sorolta. A neolithikumtól kezdve aztán a mezei nyúl minden korszakban előfordult, nagyobb jelentőségre azonban a vadászott faunában csak a középkortól kezdve tett szert, mikoris a nagyobb testű fajok arányszáma a mértéktelen vadászat és a mezőgazdasági művelés alá vett terület (kultúrsteppe) egyre inkább fokozódó terjeszkedése miatt erősen visszaesett. Ekkor vált a leggyakrabban vadászott állattá, annál is inkább, mert rokona, az üregi nyúl (Oryctolagus cuniculus L.) háziasított formában csak a középkor vége felé, vad formában pedig — betelepítések révén — a múlt században került be Magyarországra. A hód (Castor fiber L.) a magyarországi őskori telepek leggyakoribb rágcsálója, mely csaknem minden hazai őskori lelőhely faunájában előfordul, bár gyakorisága mindig 2% alatt van. Jóval gyakoribb más európai lelőhelyeken, így Seematte-Gelfmgenben 225 vadállategyed között 12 hód fordul elő, Ustowon (neolithikum), ahol csak a szarvas volt gyakoribb nála, s svájci Schaanban (római kor) ahol gyakoriságra csak a szarvas és a vaddisznó előzte meg, a XII— XVI. századi Grodnoban, ahol a szarvas, bölény, vaddisznó és őz után az ötödik helyen áll, vagy akár a középkori Gdanskban, ahol a jávorszarvas, őztulok és vaddisznó után következik, a gímszarvast pedig megelőzi. Nemcsak szőrméje miatt vadászták, melyből például Magyarországról még a XVI. században is jelentős mennyiséget exportáltak, hanem ették is: különösen a hódfarok számított Ínyencfalatnak, mely még XVII. századi étlapokon is gyakran szerepelt. Mindezen okok együttesen szívesen vadászott álattá tették, s a mértéktelen vadászat miatt kiirtása Európa egyes területeit igen hamar bekövetkezett, így például Angliában már a XII. században. Hazánkban az utolsó hódot a múlt század közepén ejtették el. A vadmacska (Felis silvestris Schreb.) szintén megtalálható már korai neoMthikus lelőhelyeinken is, s ettől kezdve minden korszakból kimutatható, bár különösebben gyakori sohasem, volt. Egész Európa őskori telepein megfigyelhető. Hazánk területén manapság is előfordul, s bár a házimacsfcát (Felis domestica Briss.) nem belőle domesztikálták, azzal azonban gyakran kereszteződik. A vaddisznó (Sus scrofa fer. L.) a magyarországi őskori telepek négy legjelentősebb vadállatfajának egyike. Általában az őstulok és a gímszarvas után gyakoriságra nézve
