Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1961) (Pécs, 1962)

Papp László: Dombay János munkássága

DOMBAY JÁNOS MUNKÁSSÁGA PAPP LÁSZLÓ Művelődéstörténetünk sokszínű fejezetét fogná össze, aki a vidéki múzeumok innenonnan 100 esztendős indulását, küzdelmeit, fejlődését megírná. Kitűnne ebből a számvetésből, hogy a napjainkig többnyire jelentős intézménnyé fejlődött múzeumok egy részének alapját a napi megélhetési gondoktól többé-kevésbé mentes tanárok, jogászok, papok, orvosok, jobban fizetett közhivatalnokok, másokét pedig igen szerény viszonyok között élt, egyszerű emberek rakták le. A gyűjtők, múzeumalapítók legtöbbjének azonban egyformán sok fáradozás, küzdelem, csalódás, megnemértés jutott osztályrészül. Jó két generáción át az alapítóknak és közvetlen utódaiknak nagyobb része fáradságos úton szerezte meg a munkájához szükséges szakmai felkészültséget is, abban az időben, amikor pl. a régészetnek, néprajznak összefoglaló kézikönyve, minden oldalról megalapozott egyetemi oktatása sem volt. Régésznek, etnográfusnak a húszas évekig alig készült valaki élethivatásszerűen s inkább a véletlenen múlt, hogy az efféle hajlammal bíró ifjú életpályaválasztásként kötött ki valamelyik stúdiumnál s be is kerülhetett egy országos, vagy nagyobb vidéki múzeumba. Bombay János 1900. augusztus 10-én Veszprémben született. A „hőskor" már letűnőben volt, amikor, késői magányosként, innen a múzeumalapítók második-harmadik nemzedékén, munkába kezdett. Nem tartozott a jobbmódúak sorába, 31 éves, 13 éve ad számára szegényes kenyeret az adóhivatali pálya, amikor a Zengő lábánál a falusi álmát alvó Pécsváradra kerül. Megrendült egészségének helyreállítását reméli itt, ami be is következett. Gonddal, pontosan végzi munkáját, A kicsiny vidéki hivatal nem köti le napját, időtöltést, szórakozást a hagyományos falusi mulatozásokban nem talál, szabad idejében járja az erdőt, a vidéket. Ez sem elégíti ki. „A komolyabb cél nélkül való bolyongást az idő elfecsérlésének tartottam. Valami foglalkozásra volt szükségem", írja naplószerű feljegyzéseiben. Koníbban is érdekelték a „régiségek", előző hivatalIT^yéinéir^gyncén, "Bbnyhaclon is keresgélte azokat. „Biztatott Bonyhád közelsége. Ha ott voltak régiségek, itt is kell lenniök. Amint a közvetlen környéket jobban és jobban megismertem, mind jobban láttam annak az ősidőkben való letelepedésre alkalmas voltát. Érdeklődni kezdtem. Kinevettek. Sokszor már azon a ponton voltam, hogy feladom tervemet, olyanynyira bántott a mej*_nejn_értés ..." Senki sem tud arról, hogy a környéken valaha kutattak s valami régiséget találtak volna. A pécsi múzeumtól is azt üzenik neki: „Pécsvárad környéke terra incognita." Utóbb többször megfordul a múzeumban, Pécsvárad környékéről való leleteket azonban ott valóban nem talál. „Ezek után nem maradt más hátra, mint kutatni megbízható nyomok után. Dűlőről dűlőre jártam a határt, cserepeket és kovaszilánkokat kutatva. A kint dolgozó polgárokkal szóbaelegyedtem, nem találtak-e valahol, földmunka alkalmával, régi edényeket, cserepeket, sírokat, mennyköveket, likas köveket és más régiséget. .. Másfél esztendőn keresztül teljes eredménytelenség ..." — jegyezte fel utóbb. 1932. év szeptember havának egyik napján is a határt járja. Az Aranyhegyen — későbbi nagy munkahelyeinek egyikén, — találkozik Fülöp Péter aranyhegyi földművessel, aki elvezeti a református pap földjéhez, ahol „szántás közben már pénzzel telt fazekat is találtak." Nagy az öröme, amikor azt látja, hogy az s a szomszédos földek kovaszilánkokkal és őscseréppel vannak borítva. A következő napon ásni kezd. Másfél méter vastagságnyi művelődési rétegsorra talál, százakra menő kovaszilánkkal, rengeteg állatcsonttal. Megtalálja az első csontvázat, „nyéllyukas kőeszköz"-t is, az edényfogantyúknak, bütyköknek és füleknek sok változatát gyűjti össze. Az őszi esőzés vet véget kutató tevékenységének: „egyelőre meg kellett eléged-