Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1960) (Pécs, 1961)

Bökönyi Sándor: A lengyel kultúra gerinces faunája. I.

86 BÖKÖNYI SÁNDOR vonások annyira tipikusak, hogy ismeretükben egy-egy település faunájának összetételéből annak irtégészeti korára tudunk következtetni. A fenti munkánkban azonban csak bizonyos, korlátozott számú kérdéssel foglalkoztunk a hazai őskori csontanyaggal kapcsolatban; így egyáltalán nem mélyedtünk bele a fajtatani, az állatok testnagyságára, korcsoportok szerinti megoszlására stb. vonatkazó problémákba. Miután azonban az egykori fauna, elsősorban a háziállatfauna szempontjából ezek a kérdések is igen lényegesek, ezekkel az elkövetkező években kívánunk foglalkozni, lehetőség szerint sonna véve a hazai őskori kultúrák faunáját. Ezt a munkát most a lengyeli kultúra faunájával kezdjük meg. A lengyeli kultúra a magyarországi aeneolithikum egyik legérdekesebb és legfontosabb kultúrája, melynek gazdag telepeit és temetőit a Dunántúl déli részében tárták fel.

7 A kultúra régészeti anyagának monografikus feldolgozása a legutóbbi időben jelent meg s ennek kiegészítéséhez szeretnénk most hozzájárulni a lelőhelyek állatcsontanyagának a feldolgozásával, azaz a kultúra embere által tenyésztett és vadászott állatok ismertetésével. A lengyeli kultúra két „klasszikus" lelőhelyének, Zengővárkonynak és Pécsvárad— Aranyhegynek faunáját, legalábbis annak összetételét fentebb említett Összefoglaló dolgozatunkban isimertettük.

8 Az azóta részben feltárásra került Villánykövesd faunája azonban még e szempontból is ismeretlen. A kultúra faunájával foglalkozó munkánkat két" résziben kívánjuk nyilvánosságra hozni — éspedig a most megjelenő első részben a zengővárkonyi és pécsváradi lelőhelyek állatmaradványainak leírását és méreteit közöljük, a második rész pedig, mely a villánykovesdi anyag leírását és méreteit, valamint a kultúra teljes zoológiai anyagának kiértékelését tartalmazza, ugyanez évkönyv következő számában fog megjelenni. A zengővárkonyi lelőhelyen Dombay János 1934 óta, Pécsvárad—Aranyhegyen pedig 1936 óta folytat ásatásokat. A két lelőhelyről előkerült anyag oroszlánrészében 7 Dombay J.: A aengővárkonyi őskori telep és temető — The prehistoric settlement -and cemetery at Zengővárkony. Arch. Hung. 23. Budapest, U9®9; Die Siedlung und das Gräberfeld vom Zengővárkony. Beiträge zur Kultur des Aœeolithikums in Ungarn. Arch. Hung. 37. Budapest, WBO. 8 S. Bökönyi: Op. cit. p. 97 s-kk. teleprészekből, gödrökből, háziakból stb. került elő, tehát lényegében konyhahulladéknak tekinthető. (Sírokból csak egészen elenyésző számú csont került napvilágra.) Miután tehát a feldolgozásra kerülő csontanyag konyhahulladék, nem várhatunk és nem is találunk benne teljes csontvázakat, vagy egész koponyáikat — kivéve az ebkoponyákat — hanem csak a hússal együtt feldarabolt vázrészeket. Hogy ez a feldarabolás milyen; alapos volt, az bizonyítja legjobban, hogy a két lelőhely anyagában, közel 2000 darab csont között egyetlen, teljes hosszában megmaradt szarvasmarha-, vagy őstulok-, (tehát nagytestű állatból származó) csontot nem találtunk, s még a szarvascsontok között is egyetlen egy ilyen akadt, a többi csont mind darabokra volt töirve, a velő kiszedése céljából. Teljes csontokat még a kis állatok (juh, kecske, sertés, őz) csontjai között is ritkán találunk, ezek is darabokra töröttek. (Ez mellékesen az anatómiai ismeretek hiányára is vall a lakosság körében, miután az állat feldarabolását nem az izületeknél végezték.) A vadkanok mandibuláit is széttörték, hogy iaz agyarakat kiszedhessék, melyeket lehasítva és csiszolva díszként, vagy törzsi jelvényként hordtak.

9 A csontok között igen sok darabon lehet látni faragási és csiszolási nyomokat: az eszközkészítésnél félbemaradt darabok. A széttört koponyákkal és végtagcsontokkal szemben — a zoológus nagy örömére és hasznára — igjen épek a szarvcsapok. Ezek a csontokhoz képest viszonylag igen nagy számban kerültek elő a lelőhelyeken, talán az összes hazai régészeti lelőhely közül Zengővárkony és Pécsvárad áll e téren a legjobban (ami természetesen annak is tulajdonítható, hogy az ásatások első időszakában a csontanyagok válogatva kerültek begyűjtésre). A szarvcsanok ép voltának oka az, hogy ezeket a fejéllel együtt levágták a koponyáról, mikor a koponyaüreget az agyvelő kiszedése céljából megnyitottak. Miután viszont ezeket nem főzhették meg, egyrészüket eldobták, elképzelhető azonban trófeaszerű felhasználásuk is, amiire az egyik szarvcsapba fúrt lyuk utal. A csontok tehát kevés kivétellel, mind fel vannak törve, ettől eltekintve azonban jórnegtartásúaik: kemények, felületük sima, nem porlik (jó tjalaj viszonyok), rajtuk kevés korabeli sérülés vagy ebek rágásának nyoma látható. 9 Dombay J.: Op. cit. p.