Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1960) (Pécs, 1961)

Gebhardt Antal: A Mecsek hegység forrásainak faunisztikai és biológiai vizsgálata

A MECSEK FORRÁSAINAK VIZSGALATA 11 gasságban eredő rákosi időszaki (intermittens) forrás, a „Sárkánykút", melyből nem folyik állandóan víz. Kiömlései az időjárással semmi összefüggésben sincsenek, mert a forrásvíz néha a legszárazabb időben is előtör, máskor pedig a legnedvesebb napokon sem folyik. Ez a forrás földalatti víztartóval van összefüggésben, mely ha a kívánt magasságig megtelik, vizét — a közlekedő csövek mintájára — az időszaki forrás száján önti ki. Az időjárástól független időszaki forrástól meg kell különböztetnünk azokat a forrásokat, amelyek kizárólag az esőben szegény nyári időszakban száradnak ki. Az elapadt forrás faunája nedvességet keresve fokozatosan húzódik a föld mélyébe vagy a forrásmederben heverő köveknek a földdel érintkező nedves része alá, teljes kiszáradás esetében azonban — a latens életet folytató véglényeken kívül — az állatvilág lassan kipusztul, s a korábbi életnek nyomát csak néhány vízibogár szárnyfedele és kevés csigaház árulja el. Gyakori a Mecsekben az ún. forrásfoglalás, amely kétféle lehet, úgymint: a) nyitott, amikor a forrásperem körkörös irányban többé-kevésbé mélyen kifalázva, a forrás-szervezetek számára az állóvíz létfeltételeit teremti meg, b) zárt vagy beépített, amely esetben a tulajdonképpeni forrás közvetve érhető el. Utóbbiak közé tartozik a Mecsek hegység déli lejtőjén kagylómészkőből fakadó és Pécs város nagy részét vízzel ellátó Tettyeforrás (220 m t. sz. f. т.), melynek vízmenynyisége nagyon változó. Nedves időben igen bővizű, nagy eső után vízmennyisége gyakran napi 30 000 m

3-en is felülemelkedik, de ez a nagy víz oly gyorsan le is apadt, mint amilyen hirtelen jött. Huzamosabb időn át a tavaszi hónapok mutatnak nagyobb vízmennyiséget, amikor az a napi 4000—5000 m

3-t is eléri. Viszont az őszi hónapokban a karsztvíz mennyisége a íminimumra csökken, napi 800 m

3 alá azonban csak igen kivételes esetekben esik.

2 2. A forrástalajok minősége A források élővilágának faji karakterét meghatározó környezeti feltételek között a talaj-minőség nevezetes összetartó kapocsként szerepel. A talajviszonyok szabják meg egyebek között a forrás vízkemizmusát (el2 Pálfy: Adatok Pécs környékének hybrobiológiájához. (Hidrológiai Közlöny, I. rész: IX, 1929, p. 1Э-Н219, II. rész: ibid. X, 1030, p. 7-^30.) nyelt oxigén, pH vezetőképesség, szabad és agresszív széndioxid stb.), a táplálék minőségét és mennyiségét, a lebegő hordalék karakterét, tehát azokat a környezeti tényezőket, amelyek a forrásfauna kialakulásában és fennmaradásában életbevágóan fontos szerepet töltenek be. A Mecsekben előforduló források talaját annak minősége szerint általában a következő kategóriákba sorozhatjuk: A köves talaj jellemvonásait nemcsak a sziklák között fakadó forrás tünteti fel, hanem a kisebb-nagyobb zúzott kaviccsal borított f orrásmedence is, melyet a mészben gazdag forrásvíz helyenként vastag mésztufa réteggel von be. Biológiai szempontból a durva homokkal ellepett forrástalaj is a kavicsos forrás sajátosságait tünteti fel. Mindhárom típusnak egyező jellemvonása, hogy vegetációja, iszapfövénye nincs vagy az rendszerint elenyésző, minek következtében állatvilága bár szegényes, de jellemző. A gyorsfolyású források legnagyobb része ehhez a forrástípushoz tartozik. Az olyan limnokrene forrás, amelynek talaja humusz — nyilván a kissé magasabb víztemperatúra következtében —, vegetációban rendszerint gazdag, életközössége ennek megfelelőleg általánosan elterjedt szervezetekből alakul. Ha az ilyen forrásnak térfogata csekély, az esetben állatvilága rendkívül szegényes, ami valószínűleg a felszaporodó humuszsavak kedvezőtlen élettani hatására vezethető vissza. Ugyancsak szegényes forrásfaunát találunk abban az esetben is, ha a talaj kemény agyag. Az ilyen forrásban nemigen számíthatunk egyéb szervezetre, mint a rendszerint nagy példányszámban fellépő Polycelis- és Gamimarus-nemre. Ezzel ellentétben a lösztalaj az állati élet kifejlődésére általában előnyös létfeltételt nyújt. A forrásfauna számára a legkedvezőbb környezeti viszonyokat azonban kétségtelenül az iszapos talaj teremti meg, amely gyakran úgy a patak, mint a földalatti állatvilág faj állományait csábítja életközösségre. Szinte társulástani alapelvként lehet megállapítani, hogy minél durvább homokból áll a lerakódás, a forrásfauna annál szegényebb, és minél inkább iszapos a talaj, az állatvilág annál változatosabb. Míg ugyanis köves talaj esetében a forrás állatvilága általában csak néhány sebesen áramló vizet kedvelő (rheophil) fajra — túlnyomóan rovarlárvákra — szorítkozik, addig a földből merőlegesen fel-