Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1960) (Pécs, 1961)

Gebhardt Antal: A Mecsek hegység forrásainak faunisztikai és biológiai vizsgálata

10 GERBHARDT ANTAL I, A forrás mint élethely 1. A források általános biológiai sajátosságai A forrás élővilága folytonos és megszakítás nélküli összeköttetésben áll egyrészt a föld alatt áramló talajvíz, másrészt a patak életközösségeivel. A szomszédos állatállomány tagjai állandó élethelyük határait átlépve idegen környezetbe jutnak, melynek életbevágó eltérései, a miliőfeltételek (vízsebesség, a talaj, hő, fény és táplálkozási viszonyok stb.) másnemű voltára vezethetők viszsza. A forrás sajátos létfeltételeinek élettani hatása a földalatti (subterran) és a patakfauna egyes tagjaival szemben kiküszöbölésben jelentkezik. A viszonyok változását könnyen tűrő, ahhoz ^alkalmazkodni tudó fajok ezzel szemben a forrás életközösségében is otthonosak s a faunakeveredés foka mindenkor a határos élethelyek állatainak életrevalóságától függ. A forrásoknak ismert jellemvonása az egyenletesen alacsonyan temperált hőmérséklet, melynek ingadozása rendszerint éveken át sem tüntet fel néhány foknál nagyobb eltérést. Okszerű következménye ennek, hogy a hideg vízben élő szervezetek legtöbbször a forrásokban is kedvező életviszonyokra találnak. A Mecsek forrásainak biológiailag fontos további sajátossága, hogy vizük a föld alól túlnyomó esetben lassan szivárog; a nagy erővel áramló források aránylag ritkák. Ez a magyarázata annak, hogy a forráslakó szervezetek többsége a patakvíz csendes folyású öbleiben élő állatvilággal tüntet fel közeli rokonságot. A vízáramlás sebessége szempontjából a forrásokait három csoportba szokás osztályozni, úgymint: 1. Rheokrene típus: a víz kiömlésének szintje egyenes irányú vagy szögbeeső, de mindenesetre csurgó- vagy zuhatagszerű. Ezek a források a sebesfolyású hegyi patakok karakteréhez hasonló létfeltételeket nyújtanak, ehhez képest bennük uralkodó faunaelemként a torrenticol szervezetek terjedtek el. A köves talaj és sziklás környezet következményeként az ilyen forrásoknak vagy egyáltalában nincs vegetációja, vagy ha van, úgy az rendkívül szegényes. 2. Limnokrene típus: a földből csaknem merőlegesen feltörő víz nem folyik azonnal tovább, hanem előbb kisebb-nagyabb körülhatárolt medencét tölt meg, melynek peremét átlépve mint csermely folytatja útját. Ez a forrástípus az állóvizek, illetőleg a patakok csendes folyású öbleinek létfeltételeit teremti meg. Állatvilága az előbbinél jelentékenyen gazdagabb, de kevésbé egységes, mert gyakoriak benne a patakfauna tagjai, amelyek a forrást aktív vándorlással keresik fel. A forrás talaja rendszerint agyagos, iszapos, közvetlen környezete különböző nedvességkedvelő növényekkel, különösen vastag mohapárnával fedett. Nagyságuk rendkívül változó, s kiterjedésük a tenyérnyi átmérőjű forrás és a több négyzetmétert elérő tavacska pereme között ingadozhat. A Mecsekben ezt a forrástípust találjuk leggyakrabban. 3. Helokrene típus: a sík terepen a földből szivárgó víz, csermely, illetőleg patak alakjában nem fut tova, hanem a lapos felületen szétterjedve zsombékot alkot. Jellemző sajátossága, hogy vegetációja, iszapállománya s ezzel összefüggésben állatvilága is rendszerint gazdag. A hegység területén ez a forrástípus fordul elő a legkisebb számban s túlnyomóan csak egyes erdei réteken (Síngödör-völgy), széles, lapos völgyteknőkben (Szuadó-völgy) vagy a hegység északi peremén (Orfűi rét) található. A felsorolt forrástípusok között természetesen számos átmenet észlelhető, amelyeknek részletes tárgyalása biológiai célkitűzésünktől messze vezetne. A hegyvidék forrásai ritkán törnek a felszínre olyan bővizű áramlással mint pl. a barlangi patakok vagy az orfűi „Vízfő", a Melegmányi- és a Mély völgy karsztforrásai, amelyeknek vízmennyisége a forrás kezdeténél, április havában, a napi 100 m

3-t is meghaladja, sőt esős időben ennél tetemesen több is lehet. A legtöbb forrás rendszerint csak jelentéktelen vízmennyiséget szolgáltató kezdettel, gyakran több, vékony vízérre szakadva folyik a mélyebb szinten csörgedező patak medre felé. A forrásvíz — különösen a nyári hónapokban — általában sekély és kevés, s a vízből legtöbbször hantok, kisebb-nagyobb kövek állanak ki. A forrás környékén heverő kődaraboknak gyakran csak jelentéktelen része érintkezik a vízzel, s felületüknek nagyobb része szárazon marad. A víznek és a szárazföldnek ez az állandó és szoros kapcsolata rendkívül fontos biológiai tényező, mely a szárazföldi és a vízben élő szervezetek sajátságos állattársulásának („fauna hygropetrica", amphibikus szervezetek stb.) kialakulására vezet. Rendkívül érdekes forrástípust mutat a környező rétek szintjétől mintegy 20 m ma-