Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1959) (Pécs, 1960)

Gebhardt Antal: A Dömörkapui karszt (Mecsek-hegység) Mollusca-(csiga)faunájának környezeti és társulástani vizsgálata

24 GEBHARDT ANTAL válnak. A közös energiaforrás (élő és elhalt vegetáció, az évek során felhalmozódott növényi törmelék stb.) kiaknázásáért folyó verseny a vizsgált terepen annyiban veszít jelentőségéből, hogy az nemcsak a csigaállomány, hanem az állatvilágnak a sajátos élettérhez alkalmazkodni tudó minden tagja számára — legyen az növény-, vagy korhadékevő illetőleg ragadozó —, olyan bőségben és változatos minőségben áll rendelkezésre, hogy az minden táplálkozási igényt kielégít. Ennek a megállapításnak látszólag ellentmond az a körülmény, hogy a sziklák árnyékos tövében helyenként nagy gombák (kalapos gombák) is tenyésznek, viszont a gombaevő csigák a terepről hiányoznak. Nem szabad azonban szem elől tévesztenünk, hogy a puhatestűek gombaevő tagjai elsősorban a hazátlan csigák közül kerülnek elő, ezeknek azonban szervezetük sajátos felépítésére visszavezethető és kiszáradásukat megakadályozó, állandóan párás, nedves környezetigénye közismert. A csigapopulációk között fennálló egzisztenciális kapcsolatok figyelembevételével — az összezárkózás mértékének kérdését vizsgálva —, arra kellene törekednem, hogy az együttélő fajok közül a társulást alkotó faunaelemeket elkülönítsem. Ez a vállalkozás azonban az adott viszonyok között meglehetősen önkényesnek ígérkezik, mert nincs megbízható módszer, mely az egzakt eredményeket biztosítani tudná. Erre ugyanis a Mollusca-állomány összetételének százalékos kiértékelése nem alkalmas, mert az előfordulás és a tömegviszonyok tekintetében a faunastatisztikai adatok (A-, D- és C-értékek) egymástól eltérő eredményekre vezetnek. Ha az egyes hónapok négyzetfelvételei alapján készült XIII. számú összesítő táblázatot vesszük szemügyre, kétségtelennek látszik, hogy az összezárkózás mind egyed-, mind faj számismétlődés tekintetében a XIV. és XV. táblázatban felsorolt 15 faj között a legerősebb. Ebből azonban távolról sem következtethetünk arra, hogy csak ezeknek a fajoknak összessége adja ki a vizsgált terep csigaállományának életközösségét, míg a többi 35 faj „idegen élénkként volna csak számításba vehető. Az összesítő táblázatban felsorolt 45 faj között ugyanis kevés olyan faunaelem szerepel, amely a Mecsek-hegység egyéb alkalmas terepein is — habár kisebb egyedsűrűségben — ne fordulna elő. Viszont több, jellegzetesen sziklalakó faj A- és D-értéke annyira alacsony, hogy a legmagasabb faunastatisztikai értékeket képviselő 15 faj közül kiesik. Ezért vizsgálataim közben végzett megfigyeléseimre támaszkodva, meggyőződésem az, hogy a problémát helyesen csak az a tapasztalat dönthetné el, mely egyrészt a fajok előfordulásának gyakoriságára, másrészt az egyedsűrűség mértékére támaszkodva, a valóban idegen faunaelemek kizárásával állapítaná meg a társulás faji összetételét. De az idegen elemek megítélésében is nagy körültekintéssel kell eljárnunk, mert a csigaállomány összetételében résztvevő valamennyi fajnak akkor is megvan a sziklás terepen a maga létjogosultsága, ha mi annak okáról történetesen nem tudunk (pl. rejtőzés, áttelelés stb.). A minimális helyváltoztató képességgel rendelkező és éppen ezért minden más állatcsoportnál jobban röghöz kötött csigák szerepét egy adott élettérben nem lehet azonosítani pl. a röpülő rovarokéval, melyeknek pillanatnyi jelenléte ott valóban a véletlen kiszámíthatatlan eshetőségeitől függ. Azoknak a puhatestűeknek, melyek a sziklás terepen állandóan lehorgonyoztak és még ennek keretei között is elterjedésük legtöbbször csak egyes sziklacsoportokra lokalizálódik, erőszakolt magyarázat nélkül egyik tagját sem lehet „idegen elem"-ként az életközösségből kizárni. Mert bármilyen kedvezőek legyenek is a táplálkozásbiológiai viszonyok, azok a csigák, melyek a sziklás terep által nyújtott míliőfeltételekhez alkalmazkodni nem tudnak, vagy az rájuk nézve éppen életveszéllyel jár, szükségképpen önmagukat zárják ki az életközösségből, mint ezt a gombaevő hazátlan Mollusca-fajok már említett példája is igazolja. A sziklás terepen a leggondosabb körültekintéssel végzett négyzetfelvételek még a csigaállomány időbeli változásaira és tömegviszonyaira sem biztosítanak megnyugtató eredményt. így pl. abból a körülményből, hogy a Vitrina Bielzai faj a nyári hónapokban a négyzetfelvételekben nem szerepel, nem következtethetjük azt, hogy az a csigaállomány cönozisából kiesett — mint ahogy a Pyramidula rupestris fajnak száraz időszakban a sziklafalról való eltűnése sem utal periodicitásra —, mert ezek a fajok nem hagyták el a terepet, de még a sziklacsoportot sem, melynek keretében élnek, hanem a repedések közé húzódva, a négyzetfelvételek számára hozzáférhetetlenekké váltak. Ezek a példák a Chondrina clienta, a Truncatellina cylindrica és a T. claustralis, de az Oxychilus glaber, a Daudebardia rufa pannonica és számos más faj sajátos szereplésével a végtelenségig folytatható. Ha valahol, úgy a dömörkapui sziklás terepen a csigák elterjedése kizárólag a spontán keveredésre (migráció), az elpusztult egyedek (semaphoront-csoportok) újbóli fel-