Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1958) (Pécs, 1958)

Kodolányi János: Adatok a Nyugati Mecsek paraszti szőlőgazdálkodásához és borászatához

A MECSEK PARASZTI SZÖLöGAZDÄLKODASA 149 A faluból kocsiutak vezetnek a szőlőbe, a hegyre. Minden szőlőhöz visz kocsiút. Ezeknek az utaknak az adóját az egész birtokosság fizeti s az is gondozza őket. Az utak javítását tavaszszal szokták végezni, meg búzahordás előtt. Vannak utak, amelyek 4—5 pincéhez vezetnek, mellékutak, ezeket azok gondozzák, akiknek a pincéjük ott van. A mostani ültetésieknél alkalmasabb utakat hagynak, mint amilyenek a régiek voltak. Régente a szőlők kisebb területek voltak, összevissza, kisebb ízekben. Szanaszét volt egyiké is, másiké is. A szőlő területe ma is ízekre tagolódik. A föld szélességétől, nagyságától függ, hány íz van benne. Egy holdban (1 200 négyszögöl) körülbelül 6 íz volt. Tehát egy íz körülbelül 150—200 saroköl, kinek mekkora területe van. Az ízeket ízfej választja el egymástól, ott nincs tüke, szabadon lehet járni. Voltaképpen út az ízfej, utána megint egy íz következik. Egy ízen belül barázdánkint mérik a szőlőt. A föld nagyságától függ, kinél hány barázda van egy ízben, van, akinél 16, de akad 30—40 barázdából álló is. Mint mondják, „egyik íz kisebb, másik nagyobb, hol milyenek a földterületeik". A szőlőterület végét vágás zárja le, ez legtöbbször alacsony lugas, Egy gazda földterületének a szélét a megye jelzi, ott két birtokos szőlője között is ízfej van. „A megyeszélén mindegyik hagy magának utat. Van, akinél közös. Innen is, onnan is 18—18 colit mérnek ki, abból adódik a közös ízfej. A hegy sajátos ügyeinek intézésére hegyközség alakult, csak a második világháború előtt szűnt meg. A hegyközség élén högybíró állt., ő intézte a hegyközség ügyeit. Ügy választották. Az választhatott, akinek szőlője volt, a legkisebb szőlőbirtokos is szavazati joggal rendelkezett. Választás előtt mindenkit értesítettek, még a vidékiek is részt vettek. A község élén külön községi bíró állt, a högybíró nem volt vele azonos. Mindig falubeli embert választottak, hogy állandóan el lehessen érni. A hajdani hegybírók közül már nem él senki. A (munkájában a községi elöljáróság segítette. A hegyközség intézte az utak rendbentartását. A hegybíró kiadta az elöljáróságnak, hogy erre vagy arra rosszak az utak s akkor az elöljáróság gondoskodott a megjavításáról. A főutakat a község csináltatta, a kisebbeket a szőlőbirtokosoknak kellett rendbentartani. Azokat parancsolta az elöljáróság. Ha valakinek valami panasza volt, a hegybírónak adta be, az vizsgálta ki. Az ő dolga volt elintézni azt is, ha valahol lopás, betörés történt. A hogy rendjére a högypásztor, a csősz vigyázott. Fogadott alkalmazottja volt a hegyközséget alkotó gazdáknak. A szőlősgazdák fogadták, ha azonban nem volt megfelelő, a hegybíró újat választhatott, de csak a szőlősgazdák tudtával. Egy évre fogadták s Szent György napkor kezdődött a szolgálata s tartott a következő Szent György napig. Előre kihirdették a fogadás idejét, hogy э gazdák is és a pályázók is megjelenhessenek. Általában csak egy högypásztor szolgált, de előfordult,, hogy kettő is volt. Többnyire a falubeli öregebb emberek közül kerültek ki, akadt azonban olyan is, aki a hegyben lakott. Volt idő, amikor összekapcsolták a hegypásztorságot a mezőőri szolgálattal, akkor ugyanaz az ember látta el mind a kettőt. A högypásztor bérét pénzben fizették, a terület nagysága szerint. A hegybíró tudta mindenkinek a fizetési kötelezettségét, kiírta, aztán rnent a kisbíró és összeszedte. Az öregek emlékezete szerint régebben kapa után fizettek, egy 1 200 öles hold területen pedig mintegy 7—8 kapa volt. Minden szőlőbirtokosnak részt kellett vennie a fizetésben. Mint mondják, „olyan bére volt neki, amiből megélhetett". 5— 600 forintra rúgott évente. Akadt közöttük, aki ezt keveselte. A hegypásztornak az volt a kötelessége, hogy éjjel-nappal őrködjön. Pincéről pincére be kellett járnia a hegyet, télen-nyáron egyaránt. Kötelessége volt megnézni a pincéket, hogy nem törték-e föl. Ha esetleg megfogott valakit, nem ő tett igazságot, nem is veszekedett v

T

ele, hanem a hegybírónak bejelentette és az elöljáróság ítélkezett fölötte. Állandóan változtatta az útját, délelőtt erre, délután arra ment, különben kiismerték volna, hogy mikor merre jár. Mindenhol szabad járása volt. Mikor a hegypásztor volt egyúttal a mezőőr is, úgy „forgatta" az útját, ahogy akarta, ha délelőtt volt a mezőn, délután a szőlőt járta. Azoknál a pincéknél, ahol nem volt kint a gazda, jeZet szokott tenni. Venyigedarabot vagy más botot dugott a pinceajtó húzójába, vagy kulcslyukába. Ebből látta a pince gazdája, hogy a hegypásztor ott járt. Mindennap jeleznie kellett,, megesett, hogy egy nap kétszer is jelezte. Télen előfordultak betörések, ezeket a hegypásztornak kellett észrevennie és azonnal jelentenie. Nem a gazda vette észre a bajt, mert sokszor hétszám se ment a hegybe, a hegypásztor pedig mindennap járt. Ahova bement, megkínálták borral, sok helyen még ebédet is kapott. Ahol dolgoztak, oda kétszer is elment, hogy kapjon még egy pohárral. A fölszereléséhez a tarisznyája és a baltája tartozott. Tarisznyájában hordta magával az élelmét, egy kis kenyeret, szalonnát. A baltája volt a fegyvere s hegynek föl avval kapaszkodott. Olyan éles volt, hogy meg ne sértse a kezét. Az utolsó években pisztolyt is kapott a főbírótól s kapott hozzá némi patront is, leginkább szőlőérés idején. Szüret után aztán vissza kellett adnia. Munkát senkinél nem vállalhatott, lekötötte ;