Dénes Andrea szerk.: Pécs és környéke növényvilága egykor és ma (Dunántúli Dolgozatok (A) Természettudományi sorozat 12. Pécs, 2010)
Purger Dragica: A Pécs-Nagyárpád melletti Natura
PURGER DRAGICA: A P ECS-NAGY ARP AD MELLETTI NATURA 2000-ES TERÜLET GYEPJEI \(fj elő. A domboldalak lejtőinek meredeksége változó, átlagosan 25°-os, de esetenként elérheti a 40°-ot is. A termékeny csernozjom talajú fennsíkokat már régóta művelik, így csak a meredek lejtőkön maradtak fenn természetközeli gyepek. A DK-i kitettségben álló lankásabb lejtők nagy részén szőlő ültetvényeket találunk. A vizsgált terület potenciális vegetációja napjainkban is az erdő lenne. Eredetileg melegkedvelő tölgyesek voltak a platón, tisztásaikon és a meredekebb lejtőkön pedig löszcserjések, félszáraz gyepek és löszgyepek alkottak mozaikot (ZÓLYOMI 1989). Az erdőssztyepp zóna része, pontosabban az Eurázsiában hosszan húzódó, a kontinentális kapcsolatokat biztosító erdőssztyep öv itt éri el elterjedési területének DNy-i határát. A klíma mérsékelten meleg (átlagos évi hőmérséklet 10,6-10,8 °C) és mérsékelten nedves (átlagos évi csapadékösszeg 690 mm). Erős szubmediterrán hatás érződik, ami a csapadék eloszlásában és a viszonylag nagy (több mint 2000) napsütéses órák számában nyilvánul meg. Táj történet Az emberi tevékenység hatására az utóbbi négy-ötezer évben a baranyai terület növényzete és állatvilága jelentős változásokon ment át. Erdőirtásokat már a neolitikum-, majd a réz- és bronzkor embere is végzett, azonban a nagyobb mértékű erdőirtások a népvándorlások korában kezdődtek. Az erdőirtások, a földbányászat (elsősorban az agyagművesség nyersanyag nyerése céljából) nagymértékben megváltoztatta a táj arculatát, amiről csak általános információk állnak rendelkezésre, és az egyes kisebb területeken zajló változásokról is hiányos a tudásunk. Pécs - Nagyárpád határában azonban az 1963-1967 között végzett régészeti ásatások meghatározták a terület korai településszerkezetét, a táj használatát az őskorban. A mai Nagy árpád területén, a Dióstető néven jelölt 210 m magas platón feltárták a rézkor, a klasszikus badeni időszak sokszor helyet változtató, állattartó népességének földbemélyített gödrökkel jelzett egyrétegű telepét. A korai bronzkor idején a nagy kiterjedésű telep három oldalról természetes lejtővel védett dombtetőn épült. A falutól jól elkülönülten, sőt attól árokkal elválasztva kisebb ún. belső vár helyezkedett el, ahol nagyméretű, földbemélyített épületek álltak. A házak omladéka között előkerült régészeti leletanyag a földmüvelésnek a rézkorhoz képest megnövekedett jelentőségét bizonyítja, az állatcsontanyag pedig az állattartás elsődlegességét mutatja. A telep önálló élete a középső bronzkorban a mészbetétes kerámia népe kultúrájának korai fázisáig tartott. Ebben az időszakban az egyrétegű, lazán rendezett falvak a vízparti dombokra települtek. A települések viszonylag rövid élete, az épületek jellege a gyakrabban helyet változtató állattartó-földműves életmódra jellemző. Nagyárpád határában a mészbetétes kerámia népe dél-dunántúli csoportjának települése Dióstető, a közeli Keleti kőhíd dűlő és a Kultúrház utca területéről ismert. A terület használatára a korai halomsíros kultúra, a késő bronzkor időszakából van még adatunk (BÁNDI és mtsi 1975). Bár római kori lelet nem került eddig elő Nagyárpád határában, a területet bizonyára intenzíven használták, hiszen a közeli Pécs (Sopianae) DélPannónia fontos központja volt a 3-4. században. Ebben az időszakban a gabona-, gyümölcsés bortermelés mellett a kézműipar is igen fejlett volt. A 7-8. században avarok lakták ezt a területet, ezt bizonyítja az avar kori temető feltárása Nagyárpád déli részén (NAGY 1990). A magyar telepesek a 9-10. században földművelő, állattenyésztő szláv népeket találtak ezen a vidéken. A szláv falvak zömében a dombos, fennsíkos részeken, a Mecsek középvonulatig
