Dénes Andrea szerk.: Pécs és környéke növényvilága egykor és ma (Dunántúli Dolgozatok (A) Természettudományi sorozat 12. Pécs, 2010)
G. Detky Rita: Pécs táj arculatának változásai a kezdetektől napjainkig - Konfliktusok és megoldási javaslatok
10 DUNÁNTÚLI DOLGOZATOK (A) TERMÉSZETTUDOMÁNYI SOROZAT 12 gyümölcsösökkel átszőtt piros cseréptetőkkel tarkított kép, ahol minden házban szőlő, kert, vízmedence és szökőkút volt. Érthető, ha ennek alapján Evlia Cselebi, keleti túlzással ugyan, de Pécset „Irem"-hez, a Paradicsom kertjéhez hasonlítja. A városképet sok közkút és csorgó gazdagította, amelyek a reneszánsz eredetű vízvezeték vizét osztották szét - a történetíró 47et említ, legtöbbjük építészeti kiképzésű volt. A város lakóinak déli vérmérsékletét az alábbiakban érzékelteti: „Ebben a tartományban a zene, ivás, elfogás, felakasztás és összevág dalás nem szégyen." Pécs kertjeiről minden útleírás az elismerés hangján szól. Dzselaladze Musztafa szerint a város egész környéke kert- és rózsaliget. Evlia Cselebit idézve „Pécsnek 70 tulipánnal és madárral teli sétálóhelye van, melyek a tulipán ünnepkor évről-évre színes lámpásokkal világíttatnak ki." Ugyancsak ő tudósít arról, hogy 6.160 szőlőskert található a városban és környékén, és ír a gazdag gyümölcskultúráról is, kiemelve az itt található körtét, szedret és kajszibarackot. Bár a szőlőskertek általa említett száma kissé túlzottnak tűnik, a szőlőtermesztés és a kertkultúra valószínűleg kiterjedt volt abban az időben. A török kiűzése után A várost 1686-ban foglalták vissza a töröktől. A lakosság összetétele ekkorra jelentősen megváltozott - a magyarok mellett megjelentek a német telepesek, akik rendkívüli adókedvezményt élveztek. Rajtuk kívül sok balkáni szláv - bosnyák, szerb (rác) - is lakta a várost, de letelepedett törökök is akadtak szép számmal. Pécs újra visszakerült az egyház földesúri hatalma alá. A török uralom alatt és a kiűzésüket követő időben, egészen a XVIII. század közepéig, a település a város falain alig terjedt túl, és mindössze három irányból lehetett megközelíteni: keletről a Budai kapun, délről a Siklósi kapun, nyugatról a Szigeti kapun keresztül. A város első, Joseph de Haüy, császári hadmérnök által 1687-ben készített térképének utcahálózata majdnem megegyezik a maival (HAÜY 1687). Pécs 1780-ban, Mária Terézia uralkodása idején lesz szabad királyi város, s a kialakulóban lévő, későbbiekben egyre erősödő polgársága a maga képére kezdi formálni a várost. Lebontják a városkapukat és a városfal egy részét, ezáltal könnyebbé válik a közlekedés. A belvárost ekkorra már három külváros övezi. A Budai külváros volt a legnagyobb városrész, amely korai kialakulását a Tettye-patak vízi energiájának köszönhette. Ide már a középkorban malmok, tímárműhelyek és egyéb ipari létesítmények települtek. A Szigeti külváros elsősorban mezőgazdasági jellegű volt, míg a legfiatalabb, Siklósi külvárosban még a XIX. században is főleg majorok és gazdasági épületek álltak. A déli irányú növekedést a magas talajvíz, lejjebb a vizenyős rétek és mocsarak akadályozták, mindössze a mai Hunyadi út völgyének hordalékkúpján futó Siklósi út tudott déli irányban a bőrgyárnál összeszűkülő mocsáron átjutni (ERDŐSI 1968). A város fő megélhetését még ekkor is a szőlőtermesztés és borkészítés jelentette. A szőlőterületek túlnyomó része egyházi - püspöki és szerzetesrendi - tulajdonban volt, többek között ezek jövedelméből tartották fenn a nagyszámú egyházi iskolát. Megjelentek ugyanakkor a polgári szőlőtulajdonosok is. Ebből az időből származhat a „tüke" kifejezés, ami eredetileg a szőlőtőke korabeli elnevezése volt, ám a köznyelvben máig a több generáció óta a városban élő család leszármazottjaként pécsi születésű és itt lakó, köztiszteletben álló polgár megnevezése.
