Sarosácz György: A mohácsi kerámia és története (Dunántúli Dolgozatok 6. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 6. Pécs, 1965)

VII. A fekete és mázas edények használata

nál volt saját kút. Részben ennek a nagy edényszükségletnek köszönhető, hogy a fekete kerámia készítése napjainkig megmaradt. Vizért mindig a menyecske, vagy a leány ment, ahol ilyen nem volt, ott az asszony. A megmerített bendist és a korsót vízhordón (obramenica) vitték haza. A vízhordásnál néha egész karaván ment a sokác és magyar negyed utcáiból. A vízhordó fiatalok mindig kedvelt színfoltjai voltak a Duna-partnak. Mezei munkáknál a vizet szintén korsóban vitték ki. A dunai vizet tölcsérszerű fekete cserépszűrőn átszűrték. Nyári nagy munkáknál: kapálás, aratás ideje alatt, - 20-40 literes nagyságú korsókat kocsira rakva mentek dolgozni. A kiskorsókat vízhez közelebb eső területen használták, ahol naponta többször friss vizet tudtak meríteni. A bendis használatáról csak a folyóvizek melletti falvakból - Duna és Dráva mentéről van rá adatunk. Aratókorsót a kisterjedésü határok miatt ritkán lehet találni. A kis és a közepes nagyságú korsók használata azonban általános volt. A korsót a parasztság azért kedvelte, mert tulajdonságánál fogva a forró napon a víz sokáig hűvös maradt. Ugyanakkor olyan híresztelés terjedt el, hogy egészségesebbek, mint a nem fekete korsók.

105 A múzeum gyűjteményében több olyan szélesszájú kanta található, amelynek egyik oldala laposra van kiképezve. A juhászok szamár nyergére felkötve vízhordásra használták. A lapos kiképzést a nyereghez simulas tette szükségessé. Knézy Judit: A hcdrehelvi gölöncsérek 7. Kaposvár, 1966. 48. A tárolóedények legreprezentatívabb darabjai a kanták, amelyek mázas, mázatlan és szürke (füstös) színben készültek. Paprikát, káposztát és zsírt tartottak benne. Méretük eléri a 70 litert is. A fekete kantában csak savanyítottak. Ecetet kantában és kiöntőcsövcs kantában készítettek, amelyhez széles fadugót faragtak. A tejtermékek: túró, vaj készítéséhez köcsögöt és „túrósfazekat" használtak. A megaludt tejet ebbe öntötték át, majd a savó az aljában lévő kis lyukon kifolyt. A liszttartót korsósok készítették. Mázatlan, kisméretű edény a mcgszitált lisztet szárazon és pormentesen tartotta. A fűszertartók közül csak a paprika- és sórtartók ismertek. A mázatlan darabok falát a nedves só gyorsan tönkretette. Ennek ellenére használata általános volt. A paprikát, mákot, diót, stb. fekete cserépmozsárban törték. Ezt a mozsártípust a baranyai délszláv falvakban nem ismerik. A tárolóedényeket rendszerint kamrában vagy pincelejáratban tartották, ahol nyáron hűvös, télen meleg volt. A tálasedények darabjai: tál, szűrőtál, mosogatótál, tányér. A fából készült edények mellett a különböző méretű tálak használata a baranyai délszlávoknál is általános volt. A 70 cm átmérőt elérő nagytálban lisztet tartottak, tésztát gyúrtak benne és disznóölésnél használták még. A nagycsaládok a levest nagyméretű tálba öntötték, amelyet felnőttek körül ültek és a levest úgy kanalazták. A tányér használata az etnikai csoportok többségénél a nagycsalád felbomlásáig nem volt megszokott. A gyerekek földre ülve külön ettek. A kocsonyát a család nagyságától függően, erre a célra készült kis és nagy kocsonyástálba öntötték szét. A kőedény általános elterjedése után az idős generáció tagjai az 1950-es évekig a paraszttányér használatáról nem mondtak le. Azt tartották róla, hogy ilyen tányérból jobb enni, a kanalat könnyebb tésztával megmerni, mert pereme van (ima oha). A mosogatást mázas és fekete füles tálban vagy edényben végezték. A megmaradt ételfélét tálban vagy fazékban tartották. A borosedények mázas és fekete változatban készültek. A legnagyobb orros kancsók elérik a 10-15 litert is. A két különböző méretű kancsó a bor nagyarányú fogyasztására és a családközösségekre emlékeztet, amikor elsőnek a borból mindig a családfő ivott. A bort pedig a bokályokba öntötték szét. A kulacsot és a pereckulacsot nem használták - szőlősgazda dísztárgya volt. A pálinkát kiöntőcsöves butykoskorsóban tartották. A család férfi tagjai a megvágott leveles pipadohányt cserépből készült emberfejű edénybe tették, hogy az a kívánt nedvességét megfelelően megtartsa. A nyitott kémény boltozatát tartó bejárati falát tányérokkal, oldalát néhány tállal díszítették. A lakó és a tisztaszoba falait a századfordulóig a szentképek mellett irókázott cseréptányérok tarkították. Az asz"* Az edény nevét nem ismerik. Adatközlők szerint tejtermékek készítésére használták.