Romsics Imre – Kisbán Eszter szerk.: A táplálkozáskultúra változatai a 18-20. században. A néprajzkutatók I. táplálkozáskutatási konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1995. október 24-26. (Kalocsai Múzeumi Értekezések 2. Kalocsa, 1997.)

Kósa-Szánthó Vilma: A gyimesi csángók táplálkozásáról

Kósa-Szánthó Vilma Két-hároméves korában a gyermek mindent eszik. Nem is foglalkoznak azzal, hogy külön táplálékot adjanak, étrendjük azonos a felnőttekével. A gyimesiek véleménye szerint a gyermek attól nő, ami jól esik neki, de leginkább a tejtől. A gyermekeknek főzött fehérétek málélisztből és tejből készül. Szoktak a gyermekeknek tejbekását is főzni, de ezt a felnőttek is megeszik. Ha úgy látták, hogy a kisgyermek nem elég erős, tojással etették. A tojást megfőzték vagy megrántották, puliszkával vagy kenyérrel ették meg. A tojás hozta meg a gyermek színét erejét, étvágyát. Erősítő hatású italnak tartották a zsendulyt. A gyermekek többször kértek levest, ilyenkor a gyorsan elkészíthető köménylevest főzték meg. Ha valami finomat, édességet kértek, akkor tejbekását főztek, vagy gombócot szaggattak és lekvárt tettek a tetejére. Kenyérsütéskor a tésztából kivettek egy maroknyit, hosszú rúd alakúra sirítették, megbogozták és megsütötték a kemencében. Ez volt a madár. A gyimesi csángó gyermek nem élt külön világban, helyesebben a gyermeknek nem teremtettek külön gyermekvilágot, természetes része volt a paraszttársadalomnak. Úgy étkezett mint a felnőttek, abból ruházkodott ami a házból kikerült és olyan munkát végzett, ami életkorának és erejének megfelelt. A felnőttek nem szolgálták ki a gyermekeket, a gyermek belenőtt a paraszttársadalomba, fokozatosan elsajátítva a munkához, a társadalmi élethez, a családi élethez tartozó ismereteket. Noha a felnőttek nem gondoskodtak külön a gyermekek csemegéjéről, ők maguk kikeresték azt szükségleteiknek megfelelően. Egy sereg olyan vadonélő, elfogyasztható növényt gyűjtögettek és ettek meg, amit a felnőttek nem fogyasztottak. A gyermek feladata volt - négy-ötéves korától, amikor már dologravalónak tekintették - az aprójószágok őrzése, a burjánszedés, tejhordás, gallygyűjtés. így hamar megismerték a természet rejtett tápláló kincseit. Tavasszal madársóskát rágtak, kiásták a földi mogyorót, májusban megcsapolták a fák nedvét. Nyár elején epret szedtek és ahogy értek, szerre úgy győjtögették az erdei gyümölcsöket, pl. az áfonyát. Szerették a galagonyát - amelyet istengyümölcsének neveznek - és a kökényt is. Ősszel, amint a pityóka alma nagyságúra nőtt, kiásták és szénben megsütötték, ugyanígy gombát is sütöttek maguknak. A bükkmakkot olyan előszeretettel hántolgatták és rágcsálták, mint más, melegebb éghajlatú vidékeken a napraforgómagot. A gyermekek az asztalszéken ettek. A levesételt tálakba töltötték, három-négy gyermek evett egy tálból, a kemény ételeket lapít óról fogyasztották. Napjainkban a csecsemő táplálása teljesen megváltozott. Az anyák a kórházban szülnek, ahol a gyermeket órarend szerint etetik, s az anyák egy része otthon is betartja ezt a szabályt. A csecsemőt kilenc hónapos korában elválasztják. Nagyon sok a mesterséges táplálékon felnőtt csecsemő is. Végezetül, ha összehasonlítjuk Orbán Balázs több mint száz évvel ezelőtti megállapításait a gyimesi csángók táplálkozásáról, akkor nagyon elgondolkozhatunk. Azt is mondhatjuk, hogy a helyzet mitsem változott, de azt is, hogy teljesen más. A múlt századi ismertetés szerint: „A csángó egyszerű eledellel él, a puliszka teszi a fő élelmi cikket, mely naponként kétszer kerül asztalra, reggel és estve, mert a kaszálási időt kivéve a család délben nem ebédel, levesétel csak radina vagy nagy ünnepélyekkor 202