Romsics Imre – Kisbán Eszter szerk.: A táplálkozáskultúra változatai a 18-20. században. A néprajzkutatók I. táplálkozáskutatási konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1995. október 24-26. (Kalocsai Múzeumi Értekezések 2. Kalocsa, 1997.)
Kósa-Szánthó Vilma: A gyimesi csángók táplálkozásáról
A gyimesi csángók táplálkozásáról Az újszülött csecsemőt egy napig nem szoptatták meg. Utána egészen kétéves koráig szopott, anyatejjel élt. Ritkán fordult elő, hogy egyéves kora után elválasztották volna a gyermeket az anyatejtől, viszont gyakori eset volt, hogy a gyermek már járni tudott, elég jól beszélt és még mindig szopott. A hosszas szoptatás nem csupán a gyermek kedvéért történt, fenntartotta az a hit is, hogy a szoptató anya nem eshet teherbe. A félévesnél kisebb korú csecsemőnek csak anyatejet adtak. Reggelente az anya két hétig a bábaasszony - megfürösztötte és bepókálta, tisztába tette a csecsemőt. Általában régi karincába csomagolták a gyermekeket, használt és vásott rongyba. Nem volt szabad a csecsemőt újdonságba öltöztetni, mert akkor egész növekedése folyamán nem győzi az ember ruhával. Fürösztés után megszoptatta az anya a csecsemőt és letette a rengőbölcsőbe aludni. Sorra szoptatott egyik-egyik melléből. Akkor hagyta abba a szoptatást, amikor a gyermek többet nem kért, nem szopott. A szoptatásnak nem volt órarendje, amikor a gyermek megehült, sírni kezdett, olyankor megszoptatták. Nem tartották számon, hogy mennyit szopott, ha éhes volt sírt, ilyenkor még szophatott. Mint említettem, a gyermeket kétéves kora után választották el. Az elválasztást a legegyszerűbben úgy oldották meg, hogy a gyermek nagyanyja vagy valaki jóembere elvitte a gyermeket egy-két hétre idegen környezetbe, ahol bármilyen, a felnőttek számára készült étellel etették, és ahol elfelejthette a csicset. Amikor hazahozták, a gyermek többet nem szopott. Ha mégis szopni akart volna, akkor az édesanyja kifordított bundát vett magára, az arcát bekente korommal, hogy a gyermek ne ismerje meg és féljen tőle. Az egyszer elávalasztott gyermeknek nem adták vissza a csicset, nem szoptatták meg, mert akkor igiző lett volna belőle. Az igiző olyan férfi vagy nő, aki ha ránéz valakire, annak a feje megfájdul, rosszul érzi magát, s rosszulléte addig el nem múlik, míg vizet nem vetnek neki. A mesterségesen táplált gyermeknek először málélét adtak kicsi csuporban, alig édesítve. Cukrot nem nagyon adtak neki, mert azt tartották, hogy a gyermekek meggilisztásodnak tőle. Egy hétgyermekes család a század elején átlag két-három kg cukrot fogyasztott évente. A málélé után tejet kap a csecsemő puliszkával, utána kásaféleséget. Ezt az óvatosságot és fokozatosságot csak két-három hétig tartják be, utána bármilyen ételt megetetnek az egy éven aluli gyermekkel. Az édesanyja előbb megrágja az ételt, az ujja közé veszi és a gyermek szájába dugja. így etetik a csecsemőket mindaddig, amíg ki nem nő a foguk és rágni nem tudnak. Ezt az etetési módot akkor is alkalmazták, amikor a gyermek nem lakott jól az anyatejjel. A hasfájós gyermekeknek egy-két kanál köményes-hagymás levet adtak. Görcsoldó gyógyszerük a farkashús volt. Ezt többféle formában készítették el. Legegyszerűbb a hús megrágása volt. Megszárítottak egy darab nyers farkashúst, az anya megrágta és a megrágott húst a gyermek szájába dugta. Ez nagyon kevés mennyiség volt, csak az íze maradt a gyermek szájában. A farkashús füstje is meggyógyította a hasgörcsöt. Szénre tettek egy kis darab farkashúst, a keletkezett füsttel átjártatták a gyermeket. Leggyakrabban azonban egy kicsujjbegynyi farkashúst egy deci vízben megfőztek és a levéből beadtak egy-két kanállal. Már tíz perc múlva megszűnt a gyermek hasfájása. 201
