Romsics Imre – Kisbán Eszter szerk.: A táplálkozáskultúra változatai a 18-20. században. A néprajzkutatók I. táplálkozáskutatási konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1995. október 24-26. (Kalocsai Múzeumi Értekezések 2. Kalocsa, 1997.)
Rékai Miklós: A hagyományos zsidó életforma helyzete Magyarországon. A kóser táplálkozás példája
Rékai Miklós leszámítva -, ezért törvényerejű az aktuális gyakorlat. Némileg leegyszerűsítve: nincsen egyház a zsidóságban. Mivel a hászídizmus Magyarországon a holocaust után - néhány kivételtől eltekintve - már csak szétszórtan élő emberek tudatában maradt fenn, ezért a kutatás számára ebből adódó előnyökkel és hátrányokkal egyaránt számolni kell. Hátrányt jelent, hogy közösségi keretek között a hászídizmus alig vizsgálható Magyarországon, ugyanakkor szinte valamennyi hazai hitközség tagjai között találunk olyan embereket, akikre hatott ez a mozgalom. Egy-egy személy életútjának elemzése segítségével a változási folyamatok, valamint a különböző történeti rétegekből, hitközségi szokásrendekből származó elemek ütközése, variálódása jól nyomon követhető, egyebek között a hászídizmusra vonatkozóan is. A hagyományos zsidó életforma legfontosabb területét a kasrusz - voltaképp a vallási szempontból alkalmasnak minősülő anyagokkal és eljárásokkal kapcsolatos, korántsem csak a táplálkozásra vonatkozó - előírásai alkotják. Ide tartozik a kóserság tárgyköre is. Maga a héber fogalom - kásér - mindazt jelenti, ami a zsidó vallás előírásainak megfelel, de szűkebb értelemben csak a táplálkozásra vonatkozik. Részben még a zsidó közfelfogás is a kóserságot a tisztasággal azonosítja - „kóser hált esz iszt zauber hált", tartja a jiddis közmondás. Holott a kettő között még az átfedés is kétséges, hiszen a tisztaság rituális fogalma nem azonos a higiéniával - erről meggyőződhetünk bármely mai vágóhelyen is. A kóserság gazdag szöveghagyománya szinte követhetetlenül komplikált kölcsönhatások terméke, ezért a kutatás praktikus szempontjait véve alapul a zsidó törvények szűkített változatát, a „Kicur Sulhán Л^гиЬ"ot tekinthetjük kiindulási alapnak. A hazai hagyományos zsidó életforma szervezeti keretét a múlt században kialakult hitközségi struktúra adja. Az 1868-ban megtartott magyarországi zsidó kongresszus feladata az volt, hogy a világi hatóságokkal való kapcsolattartás és az egységes képviselet rendjét meghatározza. Ennek nyomán szigorúan vallásos „ortodox", az etnikai asszimiláció perspektíváját elfogadó, a zsidóságot vallásfelekezetként kezelő „neológ", valamint a kongresszus előtti állapotokat fenntartani kívánó, és ezért sokáig önálló képviselettel nem rendelkező „status quo ante" hitközségek alakultak hazánkban. Az ország keleti részein erős befolyással rendelkező hászídok egyértelműen ortodoxok, ugyanakkor a kongresszus határozatait nem fogadták el, voltaképp arról tudomást sem vettek. Ez nem csodálható, hiszen a középkori zsidó misztikán alapuló teológiájukban az egység alapvető tanítás. A kongresszus határozta meg a zsidóságot vallásfelekezetként, a 18. század végén, a francia forradalom nyomán kialakult Code Napoleon alapján, amely rögzítette „a zsidóságnak, mint nemzetiségnek semmit, mint felekezetnek mindent" emberi jogi elvét. Természetesen a kongresszusi viták a hitközségek belső életét is befolyásolták, részben ma is meghatározzák. Ezzel kapcsolatban elég arra utalni, hogy a vallási életbe újonnan bekapcsolódó személyek számára alapvető fontosságú a számukra megfelelő liturgiát és szokásrendet követő hitközség kiválasztása. Ebben kulcsszerepet játszik a kóserság: még a múlt században is a vendégbarátság jele volt, hogy a látogatóba érkező rabbiknak a helyi sakter vágókéseit bemutatták, mintegy elismerve a vendég rituális 146
