Janó Ákos - Vorak József: A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig - Cumania könyvek 3. (Kecskemét, 2004)

Dékáni Árpád Kiskunhalason

rátétmintáit, a szürhímzések mustráit, a faragások rajzát, a tálasok, korsók ékítményeit, a „magyaros” motívumokat, s lelkesen agitált a „magyar styl” mellett.

Másfél évtizedes fáradhatatlan munkájának eredményeként Dékáni jelentős anyagot gyűjtött össze a halasi népi motívumokból. Mint ez időben az ország minden neves iparművészét, rajztanárát, őt is elsősorban az összegyűjtött anyag felhasználásának kérdése foglalkoztatta leginkább. Más kínálkozó alkalom hiányában egyelőre rajzóráin hasznosította összegyűjtött anyagát. Népi eredetű mustráinak felhasználásával diákjaival a lélekölő másolgatás helyett új mintákat terveztetett, s egyben a népművészet értékelésére, megbecsülésére és további gyűjtésre nevelte őket. A századvégi középiskolák mereven megszabott tantervét s a művészi rajzoktatásról vallott még merevebb felfogásokat ismerve tudjuk csak megfelelően értékelni Dékáni népi alapokon nyugvó, önálló alkotásokra törekvő nevelési módszereit. Az önálló alkotásokra való törekvésnek ezek az első lépései ez időben szinte forradalmi tettnek számítottak. Dékáni próbálkozásaira Budapesten is hamarosan felfigyeltek. 1899 áprilisában a Magyar Iparművészet követendő példaképpen közölte tanítványainak néhány szabadon tervezett magyar díszítményét és „Különféle magyar díszítmények” címmel méltatta újszerű kezdeményezését, majd pedig a természet adta formavilág felhasználására ösztönözte Dékánit: „... A közölt rajzokból látszik, hogy Dékáni tanárnak fáradtsága nem volt meddő, mert elég biztató eredményt tudott elérni. Csak az a megjegyzésünk van, hogy ne érje be a kész stilizált motívumokból való tervezgetéssel. A motívumok természeti formákból lettek: levelekből, virágokból, állatokból, stb.-ből. Ezekből csinálták a magyar hímzők, szürszabók, fazekasok, stb.-ik mustráikat, amelyek megfeleltek annak az anyagnak, amellyel dolgoztak. A természetes formáknak díszítménnyé alakítása, a stilizálás közben kaptak azok bizonyos egyéniséget, amely azután az egy nemzetségből valóknál megint közös vonással bírt: a nemzeti jelleggel. Ha tehát Dékáni tanár eddigi módszere mellett ezt az eljárást is követi s rábírja tehetségesebb tanítványait, hogy közbe-közbe a természetből vett friss formákból csináljanak díszítményeket, úgy is eléri a célját. Sőt, véleményünk szerint ez a leghelyesebb út, mert ezáltal a munkákban még inkább meg lesz az eredetiség és változatosság, ami az eddig követett eljárásnál, a mikor csakis többé-kevésbé élettelen elemeket használtak fel, bizonyos szűk korlátok közé volt szorítva.” (Magyar Iparművészet, 1899. II. évf. 4.)

A folyóirat e cikkéből hű képet nyerhetünk Dékáni kísérletezéseiről, de számunkra nem kevésbé fontosak azok a megállapítások, amelyek rávilágítanak az iparművészek legfőbb fórumának, a Magyar Iparművészeti Társulatnak iránymutató felfogására, de egyben a jó szándékból fakadó tévedéseire is. Ez a felfogás évtizedeken keresztül az egész magyar iparművészeti életre rányomta bélyegét és éreztette hatását. A cikkírónak az eredetiségre és változatosságra, a természetből stilizált új motívumokra vonatkozó javaslatai mindennél kézzelfoghatóbban bizonyítják, hogy a századforduló legjobb vezető iparművészei maguk sem ismerték a népművészet keletkezésének, fejlődésének sajátos törvény27