Janó Ákos - Vorak József: A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig - Cumania könyvek 3. (Kecskemét, 2004)

Dékáni Árpád Kiskunhalason

szerűségeit, nem voltak tisztában a népi kollektív alkotás jelentőségével. Tévedésüket menti, hogy a századforduló ipannüvészei nem is a népművészet ápolásában, felhasználásában, hanem az addig idegen szellemű iparművészet magyarrá tételében látták elsőrendű feladatukat.

E szemléleti hibáktól előbbi munkásságának irányvonala és jellege Dékánit bizonyos fokig mentesítette. Szükségesnek látta ugyan ő is a primitív természeti formák felhasználására, vagy az azok önálló átstilizálására való törekvést, mégis mindvégig ragaszkodott az általa összegyűjtött motívumanyagnak a közösség által megérlelt mélyebb gyökerű népi ornamentikájához.

Kétségtelen, hogy a Magyar Iparművészeinek az ő személyével foglalkozó cikke Dékáninak további munkásságára mindezek mellett is ösztönző hatással lehetett, amint hogy nem lehetett hatástalan rá a folyóirat előző számában megjelent cikk tanúsága sem. Ebben a cikkben Tóth Béla, a kor neves publicistája fordult felhívással a magyar iparművészekhez. Ő mindenek előtt a külföldnek szánt magyar nemzeti jellegű iparművészeti emléktárgyak megalkotását sürgette, de eközben talán elsőként mutatott rá Magyarországon világosan és félreérthetetlenül arra a belső lényegi kapcsolatra, amelynek a születő új magyar iparművészet s a népművészet között létre kell jönni. Egészséges gyakorlati szellemével nem feledkezett meg a megszívlelendő jó tanácsról sem: „... Hogy csak egy példát említsünk: Velencében ezerféle velencei holmit talál az idegen. Az üveg-nemüek, a csipke, az ékszerek, a mozaikok, a bronz tárgyak, a fa faragványok, a kovácsolt vasművek, - mind Velence... Hallom azt az ellenvetést, hogy mindez egy hatalmas, régi iparművészet virágzása. Ez igaz is, nem is. Mert tudnunk kell, hogy Velence iparmüvészete alig harminc esztendeje támadt fel halottaiból... Pihentek a csipkeverők, az ötvösök, az ércmüvesek... Aki alkotni akar, nemzeti motívumok százai között válogathat. De azért van ám dolga a saját erejének, a saját ízlésének is. Etnográfiái adatokat kell tehetségével és tudásával a művészet magasságába emelnie, ahogy Arany János tette művészivé a népiest. A népies művészetben, - ez legyen iparmüvészetünk törekvése. És hogy senki se értsen balul: fennen hirdetem, hogy más a népies és más a népszínműi. Azon isten napja ragyog; ezt meg csak gáz világítja meg. A tulipános láda, a szűr dísze, ha reá másolod valamely tárgyra, mely se nem láda, se nem szűr, minden ép ízlésű magyar szemében csak komédia. Ön motívumaink sokasága az iparos művésznek gondolatot adjon, ne szolgamunkát. És nincsen az iparművészeinek olyan ága, mely díszítő stílusunkban ne találná meg a maga ihlető, termékenyítő gondolatát... Én most csak a napi fogyasztásnak szánt, apróbb iparművészeti tárgyakról szólok; és szinte csak az üzlet szempontjából sürgetem, hogy ne eresszük odébb néhány fényképpel, vagy (külföldi gyártású) képes levelezőlappal azt a sok idegent, aki Budapesten és más városainkban megfordulva keresgél a kirakatnak üvege mögött: hol találhatna valami hungaricumot... Magyarországon magyarságot keres a szem, mind az idegené, mind a mienk. Ha a hungaricum szép, nemes, ízléses, új, bizony csak azt fogják venni, valamint hogy Párisban is a

28