Janó Ákos - Vorak József: A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig - Cumania könyvek 3. (Kecskemét, 2004)
Évszázadok csipkedivatja
főúri körök és az ezekkel vagyonilag egy szinten álló egyháziak engedhették meg maguknak a csipkevásárlást. A művészi csipke értéke vetekedett az arany értékével. Velence kalmárai aranysúly szerint fizették meg a csipkekészítők remekeit. Az egykorú írások és hagyatéki leltárak a családi drágaságokkal együtt említik a csipkéket. A Valoisok és Mediciek olaszországi és franciaországi uralma a dús arany- és ezüsthímzést, a csipkekézelőt, a csipkegallért, melynek spanyol változatát malomkőgallérnak is nevezték, mind az olasz, mind a francia főúri körökben kötelező divattá tette. Semmiben nem maradtak el mögöttük a csipke viselésében az egyház fejedelmei sem. Minden mai képzeletet felülmúlt az a fényűzés, amit a XV-XVIII. század folyamán a nyugat európai fejedelmi udvarok és főúri körök a csipkével űztek. A milliomos Velence nyugat felé irányuló kivitelének jelentős hányadát a csipke alkotta. A Lajosok Franciaországa később is milliókat költött csipkékre, s habár a XVI-XVIII. század között a csipke Európa főúri viseletének elmaradhatatlan kiegészítőjévé vált, sehol olyan méretű csipkerajongással nem találkozunk, mint Franciaországban. XIV. Lajos, a Napkirály környezetének hatása alatt, neveltetésénél fogva vált csipkekedvelővé. Gyermek volt még, midőn egy dúsgazdag angol főúr a majdani koronázási ünnepe alkalmára egy csipkegallért rendelt számára Velencében. A gallért két teljes éven keresztül varrták ősz hajszálakból. Elképzelhetjük, hogy mit fizethetett érte a főúri megrendelő. Egyetlen pár müremekszámba menő férfi csipkekézelő értéke a XVII. század végén meghaladta a 4 000 livrest. A hírhedt Dubarry grófnőről jegyezték fel a kortársak, hogy egyetlen párnácska csipkedíszéért 874 frankot fizetett ki. A kötelező csipkedivat alól a férfiak sem voltak mentesek. A kor divatos francia gavallérjának gallérját, nyakszegélyét, mellfodrait csipke díszítette. De csipke övezte kalapját, csipkefodor szegte bársony térdnadrágját, s csipkecsokor hivalkodott még cipellőjén is. Az Olaszországból diadalmas hódítóútjára indult csipkedivat hamarosan egyebütt is a csipkemüvesség meghonosodásához vezetett. Barbara Uttmann a német Érchegység környékén is meghonosította a csipkeverést. 1561-ben állítólag már több ezer munkást háziiparszerüen foglalkoztató vállalkozása volt, aminek évi jövedelme elérte az egymillió tallért. Ha az utóbbi számadat erősen kétségbe vonható is, élénk fényt vet a csipke iránti mind nagyobb fokú érdeklődésre. A németek Barbara Uttmann vállalkozására hivatkozva, a csipkeverés „feltalálását” jó ideig maguknak tulajdonították. A csipkeverés már a XVI. század folyamán Németalföldön oly nagymértékben vált háziiparrá, amire sem az olasz, sem a francia csipkemüvességben nem találunk példát. Hogy a flamand csipkeverés is Barbara Uttmann kezdeményezésének hatására jött létre, vagy attól függetlenül vele egy időben született meg, arra vonatkozólag nincsenek adataink. A velencei csipkét az olasz nép művészkedő díszítő kedve, a németalföldi csipkeverést a flamand nép szorgalma, s asszonyainak takarékossága hozta létre 11
