Janó Ákos - Vorak József: A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig - Cumania könyvek 3. (Kecskemét, 2004)
Évszázadok csipkedivatja
látjuk, a technika fejlesztésével a csipkevarrók arra törekedtek, hogy mindinkább megszabaduljanak az anyag, a szálhúzás után létrejött hálós alap merev megkötöttségétől. Ezt a célt szolgálta a vagdalás is, az anyagnak merészebb formákban történő kivágása. Az így nyert áttöréseket már tetszés szerint behúzott szálakkal hálózták be. A kettős szálhúzásos vagy vagdalásos alapra történő csipkevarrást punto tagliatónak mondták. A punto tagliató elnevezés azután hosszú időn keresztül végigkísérte ezt a fajta munkát akkor is, amikor a csipkevarrók már véglegesen elváltak a vászontól. A mind nagyobb fokú vagdalás ugyanis elvezetett annak felismeréséhez, hogy a hímzésalapul szolgáló fonalrendszer az anyagtól függetlenül is kialakítható. A fonalból alakított hálórendszert, amelyet az első időkben minden esetben négyszögű ábrák szerint rendeztek el, pergamenre rögzítették, s az így kapott alapot hímezték ki különféle öltésekkel. így született meg a díszítendő anyagtól már független, első önálló velencei varrott csipke, a reticella (punto reticello). Formái minden esetben geometriai alakzatok szerint rendeződtek. Ez az ornamentika részint a technika származását, részint a kor divatját tükrözte. A XVI. század végével a geometriai formák mind erősebb íveléssel végül is növényi eredetű ornamentikává oldódtak fel. A csipkevarrók az új divatízlésnek megfelelően mellőzték a mértani elrendezésű alapot, s a mintatestet képező fonalat minden eredetre utaló merevségtől felszabadultan, tetszés szerint rögzítették a pergamenre. Az egyes mintákat, vagy egymástól függetlenül alakították ki, s elkészültük után dolgozták össze, esetleg külön elkészített hálós alapra varrták (rátét), vagy hurkoló megoldással egyetlen fonálból rögzítették a mintatestet. Utóbbi esetben a csipke tartósabbá vált. Ezt a csipkét éppen úgy, mint már a reticellát is, az anyagtól függetlenül készítették el, kézben varrták. A csipke technikájára, de mindinkább légiessé válására utal az ilyenfajta csipke elnevezése is: Punto in aria (öltés a levegőben). Ezzel el is jutottunk a varrott csipkék általános alapjául szolgáló technikához. A csipke rajzát, az úgynevezett mintatestet a pergamenre rögzített fonal adja, s a csipkekészítő ezt tölti ki csipkeöltésekkel. A készítés helyétől, a minta motívumaitól, a kitöltés módjától függően alakultak ki a legkülönbözőbb varrott csipkék, köztük legfiatalabbként a mi magyar varrott csipkénk, a halasi csipke is. A csipkeverésnek a rojt csomózásából származó technikája általában ismertebb, mint a varrott csipkéé. A csipkekészítő az ábra szerint átszurkált mintalapot kerek párnára rögzíti, a csipkeveréshez használt fonalat csévékre csavarja, a fonalak végét pedig a mintalap rajza szerint gombostűkkel letűzdeli és hozzákezd a munkához. A látszólag egyszerűnek tetsző, de rendkívül bonyolult technika a művészi értékű csipke készítőjétől nagy gyakorlatot követel. Mint minden művesség, a csipke is népi hagyományokon fejlődhetett tökéletes iparművészeti remekké. Mint ilyen, azonban már sohasem népi termék, hanem tervezőinek és készítőinek magasabb igényénél fogva iparművészet. Az igazán szép csipke a textilművészet fejedelme, s jó ideig valóban csak fejedelmi, 10
