Wicker Erika (szerk.): Cumania 28. - A Kecskeméti Katona József Múzeum évkönyve (Kecskemét, 2018)
Névjegy - Fehér Zoltán: „Milyen kár, hogy te nem lettél néprajzos” (Pályám emlékezete)
Fehér Zoltán egy szalmaszálat." (Ady Endre: Mert másokért csatáztam.) A keresgélés eredménye ez a zárszámadás, mert életem szalmaszálaiból - hál' istennek - akad bőven. Nem szeretném azonban pályafutásomnak néprajzi szálát események száraz felsorolásává tenni. Nem is tudnék ma már mindig pontosan személyeket és időpontokat megnevezni. A tudományos stílus szókincsét használva mégis megpróbálom életem ívét azon tényezők és motívumok köré csoportosítani, amelyek meghatározták azt. Más szóval: felvillantani gyermek- és ifjúkorom azon pillanatait, amikor először csodálkoztam rá a paraszti élet különös jelenségeire. Persze ezek meghatározó jelentőségét csak évtizedekkel később értettem meg. A sorsdöntő apróságok pedig a következő tényezők köré sűrűsödtek: A család, az ősök - Az iskola és nevelőim - A cserkészet - A népi írók - A neves néprajz- kutatók. A család, az ősök Nem büszkélkedem vele, inkább sajnálatosnak tartom, hogy nem parasztcsaládban születtem. Édesapám (Fehér József) ugyanis falusi kisiparos volt. De nem ám a paraszt- gazdaságokat kiszolgáló, tehát parasztokkal napi kapcsolatot tartó kötélgyártó, csizmadia, bognár, fazekas vagy kovács, hanem egy ezektől alapvetően különböző „uras" ipart űzött. Nyomdász volt, sőt nyomdatulajdonos, ott, ahol a település faluképét, lelkiségét, mentalitását a helyi nagyszámú kisiparosság és a kiskereskedők (szatócsok), hogy ne mondjam, a „kispolgárság" határozta meg. Édesapám kicsiny kócerája néhány alkalmazottal mégiscsak kapcsolatba került a javarészt szőlő- és gyümölcstermelő pápista és vacer (református, helvét hitvallású; a svájcer szóból) val- lású, polgárosult Kécske népével. Ez abból következett, hogy az 1930-as években már „divat" volt a nagy parasztlakodalmakra, esküvőkre a násznagyokkal esküvői meghívót is küldeni, s ugyanígy már gyászjelentéseket is rendeltek Fehér úrnál, a tanító urak pedig névjegyeket csináltattak, és a KÁLÓT vagy Levente egyesület műkedvelő előadásainak plakátjai, jegyei is nálunk készültek. A legnagyobb megrendelőnek azonban mégiscsak a községi közigazgatást lehetett tekintetni az adófőkönyvekkel, anyakönyvekkel. 1944-45- ben pedig még újság is készült nálunk. Annak a ténynek a néprajzi jelentősége meg, hogy a fél-koldus vásári históriások és fűzfapoéták szintén a mi nyomdánkat részesítették előnyben műveik kinyomatására, csak évtizedek múlva tudatosult bennem. írtam is néhány esszét gyerekkorom nagyfalujáról és a népi írásbeliség, a félnépi alkotások általam ismert jelenségéről. Amikor azonban egy kritikámban arról szóltam, hogy a Volga, Volga, öreg Volga bár ismert Akasztón, nem való egy magyar népdalgyűjteménybe akkor sem, ha éneklője, egy ottani parasztasszony erről mit sem tud, továbbá, hogy a 14 éves kislány által a televízió Röpülj páva című műsorából megtanult Rákóczi kocsmában kezdetű ballada inkább zeneszociológiai jelenség, mint helyi népdal - ezek közlője, egy régi barátom halálosan megsértődött... Nemcsak édesapám, de már nagyapám is iparosmesterként kereste kenyerét. Vasverő volt, vagyis kovács. O még j-vel írta nevét, Fejérnek. Fejér Pajaként emlegették Pál keresztneve miatt Jászapáti-szerte. Egyik „hőstettét" a családi hagyomány alapján később novellaszerűen megírtam. Ugyanott, vagyis a jászberényi Redemptioban jelent meg hasonló formában az 1831-ben született dédapám 48-as attilájáról szóló írásom is. (A családi emlékezés szerint őt, mint 17 éves juhász- bojtárt a nyája mellől kötéllel vitték Kossuth honvédjének.) Édesapám a család tizedik gyermeke volt, de egyedül ő vészelte át a torokgyíkot, mely kilenc testvérét már gyermekkorukban elragadta. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a jászapáti Fejérek szegény irredemptusok voltak, nagyanyám, Birkás Véró (ahogy ott mondták a Veronikát) viszont a jómódú redemptusok közé tartozott. Apai őseim jász eredete korán tudatosult bennem. Édesapám mindig büszke volt jász származására, a jászokra, akik így beszéltek: gyinnye, gyió, patyika. Hat elemit végzett, majd 14 éves korától Turkeviben, a Daróczy nyomdában inaskodott. Agglegény gazdájával már ekkor a la carte ebédelt a közeli vendéglőben. Az ő feladata volt a műhely napi takarítása, emiatt aztán több pofont kapott mesterétől, mint reggelit. Meg is szökött onnan, de 328
