Wicker Erika (szerk.): Cumania 28. - A Kecskeméti Katona József Múzeum évkönyve (Kecskemét, 2018)
Névjegy - Fehér Zoltán: „Milyen kár, hogy te nem lettél néprajzos” (Pályám emlékezete)
„Milyen kár, hogy te nem lettél néprajzos a csendőrök visszavitték, és ott is szabadult föl. Segéd korában már szervezett munkás volt, a később árulónak, munkás-arisztokratának bélyegzett nyomdász szakszervezetben. Nagyon jól keresett, s a húszas években ő lett az apáti aranyifjúság egyik vezéralakja. Sok látványos „viccel" botránkoztatták meg a jámbor jászokat. Zsidó komái hatására vörös katonának állt, de harcba nem vetették be. A 20-as években a szolgabíró egy általa rendezett iparos jótékonysági bált kommunista tüntetésnek minősített, ezért a főszervezőt, édesapámat a csendőrök kékre-zöldre verték. Erre ő már másnap megjelent Budapesten az antant bizottságnál (ahol egy angol hercegnő is jelen volt), és bemutatta a bántalmazás nyomait. Az esetet a bécsi Magyar Népszava is megírta. Hát ez is hozzájárult ahhoz, hogy édesapám, aki ezután pár évvel megnősült, és az Adria nyomdát bérelte, megvásárolt egy komádi kócerájt, s családjával a jászok vérébe írott titkos parancs szerint dél felé költözött. No, nem járt ő jól a kommunistákkal sem. 1945. március 15-én ugyanis, miután egy pesti agitátor nógatására sem állt be az MKP-ba, Kiskunfélegyházán verték agyba-főbe, mint nyilast. (Őt, a régi szocdemet, a volt vörös katonát!) Valójában azért bántak el vele, hogy mint a falu tekintélyes emberét megalázzák, s ezzel a falut is megfélemlítsék. Utána évekig rendőri felügyelet alatt állott. Nyomdánk 1949-es államosítását követően azután évekig segédmunkásként dolgozott. Ó- és Újkécske vagy száz kilométerre fekszik Apátitól (lakóinak egy része a 18. században azonban épp a Jászságból érkezett), de a Kécskétől 16 kilométerre található Kocsér, mely hajdan apáti puszta volt, szintén megtelt apáti migránsokkal, köztük sok rokonnal (Bukásokkal, Ragókkal, Utasiakkal, Pásztorokkal, Demeterekkel). Nyilván ez is hozzájárult a 11-13 ezer lakosú Kécskére való költözésünkhöz. A Kocséron lakó „apáti" rokonok gyakran meglátogattak bennünket, s mi is sokszor átszánkáztunk vagy kerékpároztunk Kocsér- ra. A Szent István napi búcsút rendszerint ott töltöttük. Mindig éreztem, mert éreztették velem, hogy valójában közéjük, a jászok közé tartozom. Én ugyan még Apátin születtem 1931. december 29-én, ott is tartottak keresztvíz alá a várfallal körülvett templomban, de 1932-től 1952-ig, tehát a gyerek- és ifjúkori éveimben már Kécskén éltem. Édesanyám, Boros Julianna szintén kisiparos-családból származott. Nagyapja ugyan még keménykezű csendbiztos volt Mezőcsá- ton, apja viszont már asztalosmester Miskolcon. Boros József és Poroszkai Sándor Mária, vagyis a nagyszüleim aztán egy félreértés miatt elváltak, s öt gyermeküket a rokonok nevelték. Nagyanyám ezután tragikus körülmények között rövidesen itt hagyta ezt a szomorú világot. így édesanyámat bányamester keresztapjáék vették pártfogásba Sajószent- péteren, ezért Kardos Juliska néven tartották számon. Itt járt iskolába, itt konfirmált, sok műkedvelő előadásban szerepelt, de mindössze négy elemit végzett. Itt tanulta meg a szabás-varrást, aminek később a család nagy hasznát vette. Szüleim megismerkedése és házassága egy éven belül létrejött; egy percig sem jelentett akadályt, hogy édesapám katolikus, édesanyám meg református. Szüleim igen szerettek énekelni, édesanyámnak gyönyörű hangja volt. Napközben is tele volt dalos hangjával a ház. Tán rádiót vettek, Fehérné asszony? - kérdezték a szomszédok. Esténként a konyhában a vacsora után általában könyveket kötöttek, s mindig együtt énekelt ilyenkor a család. A szüleim egy-két pohár bort is felhajtottak közben. A sok magyar nóta, kupié, operett-dallam mellett elő- elő kerültek népdalok is. Érdekes, hogy édesapám efféle dalai leginkább tercváltásosak voltak. Pl. Megálljon kend, hó / Enyém kocsi, ló, vagy a szlovák himnusz dallamán megszólaló németcsúfoló: Szomorú gyesznószar de megrepedeztél (ezen öcsémmel sokat kacagtunk), vagy Szegény embernek szegény a sora / Krumpli az ebéd tök a vacsora. De volt másféle, a régi réteget képviselő dal is, például Kutyakaparási csárda, zsandárral van körül állva. Édesanyám népdal-emlékei nyilván a Sajó mentéről származtak, mint a Nyalka béres, hová hajtod az ökröt, vagy: Nem mesz- sze van ide Kismargita, vagy: Huszár vagyok, nem bakancsos katona. Vagy: Ördög bújjék komámasszony bocskorába. Kérésemre édesanyám összeírta nekem idős korában azokat a babonákat, amelyeket gyerekkorában ismert meg. Édesapám, miután miskolci nyomdász sógora segítségé329
