Wicker Erika (szerk.): Cumania 28. - A Kecskeméti Katona József Múzeum évkönyve (Kecskemét, 2018)

Névjegy - Mándics Mihály: A szülőföld szolgálását tekintem legfontosabb feladatomnak

A szülőföld szolgálását tekintem legfontosabb feladatomnak honismereti tevékenységem 55. jubileumára gratulált, és életutamról villantott fel képeket. Fekete Imre, egykori tanítványom irányítot­ta a beszélgetést, melybe a hallgatóság is be­kapcsolódott valóban rendhagyó módon. A könyvtárvezető itt-ott idézett könyveimből. Befejezésül Gál Zoltán művelődéstörténész a „hattyúdalomat" mutatta be, a Csávolyi ur­bárium 1772 című munkámat. A méltatás hí­zelgő volt számomra. Fekete Imre a találkozó zárszavaként kihangsúlyozta, hogy „Miska bácsi ma itt és most, ezen az esten próféta volt a maga hazájában!" (Tudósított róla: Petőfi Népe 2013. november 8. - Bajai Honpolgár 2014. március.) A méltató előadók és a népes számban megjelent tisztelőim megnyilatkozásai és a kísérő műsorok mélyen meghatottak, el is érzékenyültem dedikálás közben. Az ilyen találkozások egy életre szóló, szavakban ki nem fejezhető öröm- és boldogságforrások, adrenalin-emelő, felejthetetlen élmények, me­lyekből erőt nyerek. Feltöltődöm, és máris a következő feladatra gondolok. Soha nem hit­tem volna, hogy olyan érték lennék olvasóim, tisztelőim szemében, mint amilyennek feltün­tettek. JÓ SZÁNDÉKÚ IDEALISTA MARADTAM Az ember éltében sokszor felvetődik a kérdés, hogy mi a feladata, hivatása, köteles­sége azzal a közösséggel szemben, amelyik­ből származott, amelyikben él. Ha pedig már idősebb, számot vet, hogy mit tett érte, mivel támogatta, segítette, gazdagította annak szel­lemi és anyagi javait. Én, aki négy évtizedes megbízás után ott mentem nyugdíjba ahol születtem, szülőföl­demet, szűkebb pátriámat, Csávolyt, ahová száz láthatatlan szállal húz, vonz, köt a múlt és a jelen, és népét is szeretem. Erre neveltem lányaimat és tanítványaimat is. Mindig azon töprengtem és töprengek, mit tehetnék még érte. Bár az emberi élet véges, a szó és írás to­vább él. Az ítélet majd az utókor dolga lesz. Ennyi év az ember életében elég hosszú idő, bármi történhet vele: megváltozhat élet- felfogása, értékrendje, magatartása, politikai orientáltsága és így tovább. Én jó szándékú idealista maradtam, és ez életemnek akár ars poetica is lehetne. A szülőföld szeretete, a templom és az is­kola meghatározó ereje, tanítóim, hitoktató­im, tanáraim és professzoraim példái voltak azoknak a törekvéseimnek, hogy szülőfalum művelődésével és történetével is foglalkoz­zam. Szerencse, hogy iskoláimban mindenütt e szellemben tanulhattam és tanítottak neve­lőim. Hatással lettek egész életemre. Sokszor jutnak eszembe a Kalocsai Székesegyház és a Tanítók Háza kápolnájában tartott ünne­pi misék áhítatos, díszes ceremóniái, a gyer­tyák és füstölő tömjénillata, a ministrálás és a kántorizálás. Gyakran könnyeztem a megha­tottságtól. Ilyenkor eszembe jut, amit diáktár­saimmal átéltünk. A háborús évek, a levente­képzés, a cserkészmozgalom. A kalocsai Taní­tóképző Intézet Mária Kongregációja vezetője voltam. Ma is őrzőm medáliáját. Felnőttkori közéleti kutatómunkám, tanul­mányaim és a honismereti mozgalom során nagyszerű kiváló szakemberekkel ismerked­hettem meg, közülük többen barátságukkal is megtiszteltek: politikusok, nemzetiség­politikusok, pedagógusok, muzeológusok, régészek, néprajzosok, történészek és még megannyian. Munkámban mindig kerestem a tudományos és társadalmi szervekkel való együttműködés lehetőségét, a kimagasló hon­ismereti kutatókkal való együttmunkálkodást. Szülői örökségként dédelgetek és követek egy parancsot: „Úgy dolgozz, mintha örökké élnél és úgy imádkozz, mintha holnap meghalnál!" E szellemben írtam meg 2008-ban „utolsó" könyvem Családi Krónika (1675-2008) címen. Ez a kötet tisztelgés lenne őseim emlékének. Személyes vallomásom szülőföldemről, ele­imről, családomról, feleségemről, egykori barátaimról, a közéletről, a pártoskodásról, a hagyományőrzésről. Életutam vallomása, hit­vallása és számadása is, melyet unokáimnak és dédunokáimnak ajánlottam. A pedagógus pályának a jó pásztor esz­meiségén kell alapulnia. Aki nem szereti az embereket, nem tiszteli méltóságukat, az kép­telen ellátni ezt a feladatot. Annak szenve­déssel, kudarccal teli ez a munka. Aki csupán önmagát akarja megvalósítani, és képtelen a szolgálatra, az ne legyen tanár. A pedagó­guspálya megbecsültsége sajnos az én pályám 317

Next

/
Thumbnails
Contents