Wicker Erika (szerk.): Cumania 28. - A Kecskeméti Katona József Múzeum évkönyve (Kecskemét, 2018)
Névjegy - Mándics Mihály: A szülőföld szolgálását tekintem legfontosabb feladatomnak
A szülőföld szolgálását tekintem legfontosabb feladatomnak Emlékeim sokasága a történetekhez, helyzetekhez, különböző személyiségekhez kapcsolódik. Hét évtized van mögöttem - hol fényben, hol árnyékban, hol a kettő villódzásában. Mindezt igyekszem megosztani olvasóimmal. A szerencse sem került el. Például többször születtem újból, mert volt motorkerékpár- és autóbalesetem is, életveszélyem elhárítása, (stent beépítése), kemoterápiás (rosszindulatú rák) kezelés, lemaradtam egy repülőgépről, mely lezuhant, túlélők nélkül. Ma tünetmentesen, jól érzem magam, dolgozom; és reményeim szerint mindent elrendeztem - vagy el fogok rendezni - magam körül. Ma a függetlenséget tartom a legtöbbre. A belső csendet. Bizony, a sok új dolgot szemlélve a világban, az „okostelefon" korában itt, a Kárpát-zugban fontos marad a tolerancia, és elkerülhetetlen a lojalitás. Jó hazafinak kell lenni, akármilyen pártállású valaki. Nem kell elfeledni a származást, hogy az ember az legyen, aki lenni akar. Leon Wieseltier szerint: „Ha a szülők szava már feledésbe merült, etnikai identitás még akkor is létezik". TARTOZOM AZOKNAK, AKIKBŐL VALÓ VAGYOK Pályafutásom kezdetén, 1949-ben a helyi délszláv iskola vezetőjévé neveztek ki, ami automatikusan vonta maga után, hogy a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége - mint érdekképviseleti szervezet - Országos Választmányának tagja lettem. De helyi kultúrfelelős is, és a „Nase novine" hetilap tudósítója. Kaptam szolgálati lakást, és mentesítést a katonai szolgálat alól. Végeztem a dolgom, s már rég a helyi magyar tannyelvű iskola igazgatója voltam, amikor húsz év múltán, 1969-ben ez az országos választmány elnökévé választott. Majd 1973 őszén a VII. kongresszusunkon az országos hatáskörű szervezet főtitkárává választott. Ez a feladat Budapesthez kötött: szolgálati lakást kaptam, és családommal felköltöztünk. Pártfeladatként egy ciklusra vállaltam a megtisztelő bizalmat azzal, hogy majd visszatérünk a hogyan továbbra. Ez a szövetség tulajdonképpen három nemzetiség közösségét jelenti: a horvátokét, a szerbekét és a szlovénekét. Származásom miatt hamar beilleszkedtem, és ezt jól felkészült, szorgalmas munkatársaimnak is köszönhettem. A tömegszervezeti tagság a maga sajátos kultúrájával - hozzászámítva a horvátok nyolc etnikai csoportját is - elég sokrétű volt. Ám mégsem a pedagógián volt a hangsúly, hanem inkább a politikán. Megmutatkozott ez a rendszerváltozáskor, amikor ebből az egy szervezetből három önálló jött létre... Nem volnék őszinte, ha elhallgatnám, hogy jól éreztem magam. Sikerült eredményeket felmutatnom, sok újítást vezettem be. Létrehoztuk a honismereti-szekciót, anyanyelvi kiadványokat kezdtünk szerkeszteni, publikálni. Ortutay Gyula és Balassa Iván néprajz- tudósok segítségével néprajzi sorozatot indítottunk. Emellett történelmit és irodalmit is. Költőinknek antológiákat adtunk ki, sikeres együtteseket szerveztünk, támogattunk, például a Vujicsics-együttest. 1976 őszén Jugoszláviából olyan tíz napos meghívást kaptam látogatásra, amilyet elődeim közül még senki sem. A Zágrábból érkezett meghívó rangos eseményre invitált, melyhez szövetségi államok és a vajdasági tartomány is csatlakozott. Gazdag, színvonalas program volt. Vendéglátóim mindent elkövettek, hogy jól érezzem magam, és ez így is volt. A megbeszélések Zágrábban, Ljubljanában, Beográdban és Növi Sadon voltak. Mindegyiken szó esett az ún. „informbirók" (Tito marsallt megtagadók) magyarországi tárgyalóasztaltól való távoltartásáról. Közvetítettem, de hatáskörömön felüli dolog volt ez. Ráadásul szövetségünk lapszerkesztőségében is voltak érdekeltek. Ennek kiszivárgása után a belső légkör megromlott, ami sajnos kihatott az én egészségi állapotomra is. Végül - kormányszinten - megoldást nyert az ügy, de kétségkívül nehéz napok voltak ezek... A ciklus végén a minősítésemre került sor. Nem dicsekvésként említem, de az részemre hízelgő volt. Teljesítettem a nemzetiségpolitikánkkal szembeni elvárást, és támogatásról biztosítottak a következő ciklusra is. Ezt én természetesen szépen megköszöntem, de a válaszom az volt, hogy haza akarok menni. A kongresszusig már rövid volt az idő, elhúzódott a kérésem teljesítése. És persze nem volt az szokás, hogy valaki nemet mondjon egy 309
