Wicker Erika (szerk.): Cumania 27. - A Kecskeméti Katona József Múzeum évkönyve (Kecskemét, 2016)
Néprajz - Kürti László: A Kiskunság táncai – antropológiai reflexiók egy régió tánckultúrájáról
A Kiskunság táncai - antropológiai reflexiók egy régió tánckultúrájáról karikázó, ahogyan Erdély nagy részén - egykét elszórt kivételtől eltekintve - sem létezett női körtánc.210 Ha a Duna mente, Kalocsa és a Sárköz lett volna egyedüli hatással a Kiskunságra, mely hatás természetesen azért létezett, csak nem olyan dinamizmussal és erőteljesen, ahogyan azt korábban táncfolkloristák feltételezték, akkor az ott divatos lánykörtáncnak (pl. a tipikus Kalocsa környéki fércelés) valamiféle nyomának kellett volna fennmaradnia a Kiskunságban. Ám ilyen hagyomány halvány nyomokban sem található. Martin György könyvében érdekesen egyetlen egy olyan adatra hivatkozik, ami körtáncot feltételez a Kiskunságban, ez pedig - a történelem teljes figyelmen kívül hagyásával - nem más, mint a fülöpszállási körcsárdás.211 Ezt a feltételezést Martin követői szintén megerősítették: „A karikázó helyett itt inkább a körcsárdásról beszélhetünk, mivel rendszerint nem önálló funkciójú, énekszóra járt leánytáncként fordul elő".212 A probléma esszenciája egy forrásnélküli kutatói feltételezés: nincs bizonyíték arra nézve, hogy a körcsárdás a Kiskunságban bármikor uralkodó táncforma lett volna, sőt arra sem, hogy a körcsárdás bármikor átvette volna a valamikor létező lánykarikázók szerepét. A körcsárdás vagy másképpen „csárdásolás", „négyeselés", „négyescsárdás", majdnem minden településen élt, ahol bálok és lakodalmak mulatásakor énekeltek és körformában táncoltak, ahogyan az Alföldön általában! A körverbunk jelenléte, valamint a karikázók teljes hiánya mutatja azt, hogy sem a kiskun, sem pedig a szegedi tájegység nem tartozhat a nyugati táncdialektushoz, hanem mindkettő a táncfolkloristák által felállított középső vagy tiszai dialektusba helyezendő. Mindezek figyelembevételével felvetődik a jászsági-északi hagyomány és a „szegedi nagytáj" hatása a Kiskunság tánckultúrájával kapcsolatosan. Ha az előbbit vesszük alapul, akkor semmiképpen sem tartozhat a Solt-vi- dék és a Tápió mentével együtt a homogenizált nyugati táncdialektushoz, mivel a Jászság sem tartozik oda.213 Ha pedig inkább a szege210 A téma alapos feltárása MARTIN György 1979 211 MARTIN György 1979 38-39. 212 FELFÖLDI László - PESOVÁR Ernő 1997 232. 213 A dialektus problémáját tovább bonyolítja, hogy egyes lejegyzett táncok - mint például a Lugossy Emma által 1950-ben Nagykőrös-Csemődűlőben gyűjtött „süvedi nagytáj kisugárzása alatt vált egyedivé a kiskun tánckultúra, akkor pedig éppen azért nem, amiért a szegedi (dél-alföldi) régió sem tartozhat oda. Ezt egyébként maga Felföldi László támasztja alá, aki a szegedi kirajzásként betelepült „bánáti és homoki" puszták, tanyák, városok és települések tánchagyományát jellemzi azzal, hogy a „táncélet színes változatait őrizték meg".214 A régió történeti fejlődését nézve, a táncfolklorisztika egységesítő dialektusi szemlélete azért is elégtelen, mert nem vette figyelembe a terület Alsó- és Felső-Kiskunságra való elválasztását; a 18-19. századi kiskunsági Jászföldről nem is tud, de az a történeti szempont is hiányzik, ami elválasztaná a valóban kiskun települések és a közvetlen környezetük népi kultúráját. A Kiskunság déli részét (a többi között: Jászszentlászló, Kiskundorozsma, Kiskunhalas, Kiskunmajsa) a dél-alföldi kutatás doyenje, Bálint Sándor a „szegedi nagytáj" (Dél- Alföld) részeként tartotta számon.215 Bálint szerint nyelvében, szokásaiban, zenéjében, gazdálkodásában a „szögediség" határozta meg a terület kulturális életét, és ez annak ellenére igaz, hogy ennek hangoztatása is egyfajta túlzó homogenizálás.216 A kérdés az, hogy mikortól beszélhetünk erről a kisugárzó hatásról. Bálint Sándor szerint ez a 19. századtól tekinthető mérvadónak, amikor a szegediek kirajzása felgyorsult.217 Bálint elméletéhez tartozik viszont az a másik néprajzi-történegestánc", vagy Hajdúszoboszlón lejegyezett „seprűtánc" egyszerűen eltűntek a táncfolklorisztikai dialektusok bemutatásánál, ami az általam is kifogásolt szelektív források használatát jelzi. LUGOSSY Emma 1956 478-479., 495. A táncok sajnos már nem is szerepelnek a későbbi alapos ugrós kötetben sem; FÜGEDI János - VAVRINECZ András 2013. Feltételezem, hogy az említett két település sehogy sem illett bele a rögzült táncdialektus képbe, mivel ott egyszerűen nem kaptak a mezővárosok szerepet. Mindez csak megerősíti az egyoldalúan megfogalmazott paradigmát, ahogyan az Alföld középső ún. „hagyománytalan" területének képét is! A történelem és néprajztudomány természetesen kiemelt helyet adott a Három Város közül Nagykőrös és Kecskemét mezővárosoknak a Duna-Tisza közén játszott szerepük miatt. TÁLASI István 1977 43. 214 FELFÖLDI László 1978-79 910. 215 Sőt, Bálint Sándor szerint a környező puszták is: „A redempcióval Halas tulajdonába jutott Fehértó, Füzes, Balota, Zsana, Tajó, Bodoglár puszta, ahol hosszú ideig pásztorélet folyt. Ezeket - mint látni fogjuk - fokozatosan és túlnyomóan a mi szegedi népünk szállotta meg". BÁLINT Sándor 1972-74 172. 216 Jó összefoglalását adja ennek KÓSA László 1998 83-84. 217 BÁLINT Sándor 1974-75 203
