Bárth János szerk.: Cumania 24. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2009)

Bereznai Zsuzsanna: Egy hajósi sváb legényke cselédsora a Bácskában (1938-1940)

358 Bereznai Zsuzsanna Az abrakolás, a jószág etetése sokféle előmunkálatot kívánt: a kukoricát morzsolni kellett, ledarálni, az apró, állatoknak való krumplit és a krumplihéjat meg kellett főzni, a moslékot elkészíteni. A behajtás idejét a gémeskút jelezte: Ottan nagyon mélyen volt a víz, akkor még vert kutak voltak, gémeskút volt. Oda volt kötve egy rossz kötény, amikor az fönn maradt, akkor tudta az ember, hogy itt az ideje, be kell hajtani. Na, akkor lehetett behajtani. A hetven-nyolcvan holdföld közepén volt a tanya, így jeleztek a cselédnek. Amikor visszahajtotta az állatokat, a reggeli után benn a tehénistállóban mindig volt teendő, mert az állatokat vakarával, kefével kellett ápolni, a bozontos farok végét kimosni. Azután a kukorica-ízikszárat kellett szép egyforma csomókba kötni, majd baglyát csinálni belőle. Tehát rendnek kellett lenni. Ezért mentek a módosabb gazdák gyerekei is oda, hogy a rendet megtanulják, lássák, hogy kell gazdálkodni Hajóson ugyanis senkinek nem volt ilyen nagygazdasága, hiszen az ottani fogalmak szerinti nagygazda, a paraszt, általános viszonylatban csak középparasztnak minősült. Míg a kanász a teheneket gondozta, addig a lovakat a béres tisztogatta, de a takarmány és a szalma behordását a kanász is elvégezte. Amikor télen a lovak nem dolgoztak, akkor nem kaptak annyi szemes takarmányt (kukorica, zab) és szálas takarmányt (széna, takarmányrépa, kukorica-szárízik), mint nyáron, hogy ne legyenek túl kövérek. A szalma volt az alom, de a szalmát azért szerették nagyon a tehenek, mert ebben valami olyanféle volt, ami a szervezetüknek szükséges volt. A tiszta szalma, ami nem volt még trágyás, a friss szalma a jászol elé volt húzva, a lábuk elé volt téve éjszakára, mielőtt elfújtuk a lámpát. És akkor abból ettek. De aztán kérődztek. A gazda igényes munkát várt el az állatgondozás különféle munkálataival kapcsolatban: Elvárták, hogy szép alj legyen. Amikor trágyáztuk a jószágot, ott nem maradhatott semmi. Arra kellett törekedni, hogy az állat minél tisztább legyen, a szőre minél rövidebb legyen, ne legyen elhanyagolt, ki legyen gömbölyödve az állat. Mindennap almoztunk, bő szalmán. A trágya, ami télen el lett rakva, azt tavasszal vitték ki a földre ... A gazda néha elhozta a barátait, hogy eldicsekedjen a jószággal. Ez a munka eltartott délig, majd ebéd után rögtön vissza kellett menni az állatokhoz. Az istálló és az ókat folyamatos figyelmet igényeltek, délután két órakor pedig kezdődött az újabb etetés. Mindig találtunk munkát, nem volt szabad leállni. Délután a férfiak söprükészítéssel és kosárfonással foglalkoztak, de ha kint rossz idő volt és nem lehetett dolgozni, az udvart söpörni, akkor a legényke a kosárfonásban segített: tisztította és hasította a vesszőket. A seprűt a béres kötötte, a kiskanász tisztította, hasogatta, egyengette, azaz sáberolta a vesszőt. Tehát a béres kosarat font vagy seprűt kötött, a kisbéres pedig a keze alá dolgozott.