Bárth János szerk.: Cumania 23. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2007)

Bereznai Zsuzsanna–Schőn Mária: A hajósi sváb parasztság hagyományos munkakultúrája

206 Bereznai Zsuzsanna - Schön Mária jön a gyapjúfonál (Woll). Vagy kézbe vették a kötőtűket, hogy a tavaszi munkákig a sokféle ruhadarab elkészüljön a család számára: a mellény (Laible), a klumpába való zokni (Klampasock), a pacsker (Patschkr), a pacskertalp (Patschkrsohla), a harisnya (Strempf), a szvetter (Zwettr), az egyujjas kesztyű (ganza Hentscha), az ötujjas kesztyű (Fengrhentscha), az asszonyok számára a szőlőnyitáshoz való lábszárvédő (Aufdeckstrempf). Къ elhasználódott pacskerokat mindig talpalni kellett, többnyire kenderből való talppal. De öreg vászon lepedő, az újabb időkben pedig bicikligumiból kivágott talp is szolgálhatott erre a célra. A pacskerba fordított kötéssel vagy a lukak kötésével kis díszek kerültek. Régebben a pacsker bebújását anyaggal vagy szoknyamadzaggal beszegték, később körbehorgolták. Mindkettő dísztésül szolgált, és a lábon is jobban tartott. A gyerekeknek a lukakba vékony, színes szalagokat húztak, amivel elöl megkötötték a pacskert, hogy el ne veszítsék. A tánchoz való pacsker festetlen gyapjú volt, rózsaszín vagy piros beszegéssel. Az idősebbeknél ez a szeges kékre vagy feketére változott. Az idős asszonyok a templomba posztópacskerben (posztó-Patschkr) jártak, amit készen vettek. Egy-egy asszony három- vagy négyféle kötőtűvel dolgozott. Ezekkel különféle vastagságú fonalakat kötöttek. A gyapjút házilag festették, melynek az volt a hátránya, hogy ha esett az eső, akkor eresztette a színét. Aratásban, szőlőmunkában a homokon nem képzelhető el praktikusabb lábbeli a pacskernél. A homok ugyan belemegy, de ugyanúgy ki is megy belőle. Az elhasznált kötött holmit lefejtették, és újból kötöttek belőle valamit. Ha a pacsker sarka vagy a talpa kilukadt, azon a helyen fölfejtették, a szemeket fölszedték a tűkre, és a kiegészítést a kívánt méretben megkötötték, majd ezt a foltot a pacskerhoz varrták. Csak gyors és ügyes kezű asszonyok tudtak helyt állni a nagy családban. Aki nem szorgoskodott, és nem végzett február 2-ig a téli munkával, azt lenézték aszszonytársai. Az egyhangú és görnyedős munka csak az esti órákban, a többi aszszony társaságában volt elviselhetőbb, amikor sötétedés után összegyűltek valakinek a házában, és taposták a rokkát este kilenc óráig. A cél mindig az volt, hogy tele orsóval, nyugodt lelkiismerettel térhessenek nyugovóra. A gyapjúfonásnál még nehezebb munkát jelentett a kender megfonása. A kendert kitermelték, szárították, áztatták, újra szárították, megtörték, finomra gerebenezték. Innen kezdve minden további munka az asszonyra hárult. A legfinomabb kenderből spárgát (Spached) és cérnát (Fada) fontak. A valamivel durvább, de még mindig selymesen puha szálakból zsáknak (Sack), ponyvának (Pia) való fonal (Fada) készült. Az asszonyok angyali türelemmel fonták ilyen finomra a fonalat. De örültek, ha február elejétől a kenderfonal elkerült tőlük a helyi takácshoz, aki aztán szövőszéken elkészítette a vásznakat. A fésülés legvégén már csak a durva kender maradt, mely csak klumpazokninak vagy pacskertalpnak volt jó. A gazdagabbaknak több gyapjújuk volt, ők készíthették a klumpába való zok-