Bárth János szerk.: Cumania 23. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2007)

Bereznai Zsuzsanna–Schőn Mária: A hajósi sváb parasztság hagyományos munkakultúrája

204 Bereznai Zsuzsanna - Schön Mária addig jó állapotban volt, míg el nem vették ezt is. Akkoriban a faluban már házat nem építettek ezzel a módszerrel, istállót se. A falutól távol eső földekre mások csak fészert (Schupfa) építettek - épp csak, hogy fedél legyen a fejük fölött. Mások nem fűzfafonásból csináltak falat, hanem csak kukoricaszárral vették körül a kunyhót, és tetőt raktak rá. A neve Stall, istálló volt. A négy sarkán oszlopokat ástak be. Keresztben, az egyik oszloptól a másikig volt egy rúd, aminek nekidöntötték kívülről a kukoricacsomókat (Kukrutzabuschla). Mikor ez elkészült, akkor kívülre odaraktak még egy rudat, és összekötötték a belső rúddal. Ez az építmény alacsonyabb volt, mint a fűzfavesszőből készült kunyhó, de a lovat be lehetett vinni. De ezt minden évben újból meg kellett csinálni, mert a kukoricaszár tönkrement. A kukoricakötegek nem értek föl egészen a tetőig, ezért huzatos volt. A XX. század első felében még fonott kerítések (gflochtana Zau) is voltak: karókat vertek le, és befonták. Kútásás. A XX. század első felében Hajóson nem volt kútásómester (Brannamachr), de voltak olyan parasztemberek, akik értettek a kútépítéshez, őket fel lehetett fogadni a munka irányításához. Általában három-négy méter mélységben már lehetett vizet találni a faluban. Ezeknek a kutaknak édeskés volt a vize, de fogyasztható. A magasabban fekvő helyeken ennél jóval mélyebbre kellett ásni, de annak a kútnak a vize is jobb volt. Hajóson gémeskutak (Schwenklbranna) voltak az 1960-as évekig, majd a későbbi időkben artézi kutakat fúrtak. Először gödröt ástak. A kútgyűrű peremére alulról fölfelé égetett téglából falat építettek, majd a gyűrű alól kitermelve a földet, az egyre lejjebb süllyedt, majd tovább folytatták felfelé a kút téglával való körberakását. A gémeskút négyszögletes kávája fából készült. Vályogvetés (Stueischla). A XX. század közepéig Hajóson minden ház vályogból épült, akkoriban téglából nem épültek parasztházak. Vályogot vetni pedig minden parasztcsalád tudott. A vályogvető cigányok munkáját a parasztok akkor vették igénybe, amikor már volt annyi pénzük, hogy megvegyék a kész vályogot. A vályogot a sárga, kemény agyagból vagy fekete földből verték. A Pincéknél jó puha agyagot lehetett kiásni, melyet pinceagyagnak (Keallrlueim) neveztek. De ez nem volt igazán alkalmas a téglagyártáshoz, mert nem volt ragadós. Vakoláshoz is ezt használták. A falu szélén több helyen volt vályogvetésre alkalmas agyag és mellette többnyire mocsár is: a Gödröknél (Gruaba), a Maraschton, a Dömlén, a Fuchswedl területén. Kiásta az ember a sarat, volt mellette víz - ráengedték a vizet. Tettek bele polyvát, majd összekeverték - ez volt a munka. Utána a fából készült téglaformákba (Modi) belenyomkodták, majd kivetették belőle a vályogot. Tőzegvágás. A tőzeg a mocsaras vidékekek elhalt növényzetéből keletkezik. A jó minőségű tőzeggel még a XX. század elején is fűtöttek a hajósi parasztok. A