Bárth János szerk.: Cumania 23. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2007)

Bereznai Zsuzsanna–Schőn Mária: A hajósi sváb parasztság hagyományos munkakultúrája

A hajósi sváb parasztság hagyományos munkakultúrája 179 mihle) is rendelkeztek. Akiknek volt őrlőkövük (Stueimihle) vagy sóőrlő malmuk (Salzmihle), azoknál a rokonok is ott őröltek. Az őrlőkövön vagy a sóőrlő kézimalommal való őrlést mindig a nők végezték. Az őrlőkő nem ment az nehezen, élvezet volt azt lendülettel hajtani! A kézimalmokkal nemcsak gabonát, hanem kukoricát, paprikát és egyéb terményt is őröltek. A nagymamával mentem, amikor ilyen kis suttyó gyerek voltam, a húgának volt egy. Mi odavittük a sót. Nehéz volt ám az! Két vastag kő volt, hajtani lehetett. Sok volt a faluba ', de nem volt minden háznál. Minden rokonságban volt azért. Ha nagyon finomra akarta az ember azt a sót vagy paprikát, akkor szitálták, és újra beletették a kézimalomba, újra föltöltötték - emlékezett Fuszenecker Ferenc. Szántóföldi kapáskultúrák. A szántóföldi kapáskultúrák között Hajóson a kukorica és a burgonya volt a legjelentősebb. A parasztgazdaságokban csak kevesen vállalkoztak dohánytermelésre. A hajósi svábok a kukoricát az ártéri kertekben (Gâta) is megtermelték a XX. század közepéig, de az ármentes területeken, a szántóföldön is termelték. A XX. század első felében több módon történhetett a kukorica vetése. Akinek nem volt ekekapája (Hackpfluag), az kézzel végezte el az teljes munkafolyamatot. Ha nem a szántás után vetettek, akkor kapával történt a munka. Először cirkalmazták a földet (haud ziarkled), azaz egy gereblyeszerű sorolót (Ziarkl, cirkli, cirkálom) alkalmaztak, amely három-négy sort húzott egyszerre - így jelölték ki az elvetendő mag sorát. Majd az egyik ember kapával fészket vágott, s a másik beledobta a magot. A hajósi parasztok kinevették azt, aki kifeszített zsinór mellett vetett. De akinek nem volt más eszköze, az zsinórral vezette a sorokat. Háromlépésenként vetettek el három-négy szem kukoricát. Az ekekapával történő soros vetés esetén az eke után haladva minden harmadik borozda (Fur) oldalába szórták a szemeket oly módon, hogy a barázdát sarokkal egy kicsit bemélyítették, és beleszórták a szemet, majd sarokkal ismét ráléptek, hogy a föld kemény legyen. Minden harmadik barázdára esett egy kukoricasor. Miután az eke kétszer végigment a földön, s harmadszorra indult el, akkor mentek az emberek az eke után vetni (hendr am Pfluag nachi stecka). Később ez úgy változott, hogy az eke után az emberek csak beleszórták a magot minden harmadik barázdába, de nem takarták be a magot, hanem a következő menet során az eke betakarta. A kukoricavetés április-májusban történt: Szent György-nap előtt vagy az utána való két hétben. Az ekekapa elé fogott lovat a férfiak vagy a legénykék vezették, a vetést a nők és a gyermekek végezték. Az asszonyok a magot a kötényükből szórták, s a legénykéknek is volt kötényük. Schön Ferenc így emlékezett a kukoricavetésre: Amikor a kukoricát ekézték, már egészen kicsi fiúk vezették a lovat, hat-hét évesek. Ha keményebb volt a talaj, akkor két ló volt befogva az eke elé, akkor a vezető középen volt. A két ló között volt egy rúd, a vezető azt a rudat fogta.