Bárth János szerk.: Cumania 23. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2007)

Bereznai Zsuzsanna–Schőn Mária: A hajósi sváb parasztság hagyományos munkakultúrája

144 Bereznai Zsuzsanna - Schön Mária és úgy elbúcsúztak a Manó bácsitól. Apám meg a Beckpaschti Nazi Vettr meg a Schini Bäs. Akkor azt mondta [a zsidó ember]: - Mondok nektek valamit. A közmondás így szól: Renga, renga, reia, alle kommen an die Reihe. Körbe, körbe, karikába, mindenki várhat a sorára... Es így is lett. Alighogy a zsidókat elvitték '43-ba, utána jöttek a svábok, '45-be már a svábok kerültek sorra, '47-be, akkor megint, '48-ba, akkor Németországba vitték őket... A II. világháborút követő években a hajósi svábokat elűzték szőlőfalujukból, s a kitelepítésekből hazatérő emberek ugyanolyan nincstelenek voltak, mint 200 évvel azelőtt betelepült őseik. A háború után mi sem volt természetesebb, mint az, hogy a hajósi sváboknak a szomszédos falvak lakóitól megvásárolt földjei visszakerültek eredeti tulajdonosaikhoz. Tehát azok a hajósi családok, akik évtizedekig vagy egy fél életen át dolgoztak cselédként, hogy nehezen összekuporgatott pénzükön a megélhetésük alapját képező szántót vagy szőlőt megvásárolhassák - most ugyanolyan szegények voltak, mint a korábbi években. A hajósi svábokat a II. világháború végén, 1944 karácsonya után vitték ki málenkij robotva. Krivoj Rog Dombászba bányamunkára. 1945 nyarán pedig tolonctáborba vitték az embereket. A kitelepítések utáni évtizedekben a hajósi svábok a következő települések állami gazdaságaiban dolgoztak: Kaskantyú, Dunapentele, Baja, Bátaszék, Mátéháza, Mátételke, Öregcsertő, Izsák, Kunfehértó, Kéleshalom, Borota, Kalocsa. A legmesszebb 1955-ben vállalt munkát egy „vegyes brigád" a Szeged melletti Nagyfán. Munkájukat mindenhol megbecsülték, jó fizetéssel hálálták meg. Az 1945-ben és az 1947-^48-ban elhurcolt és elűzött lakosság vagy Németországba vagy a környékbeli falvakba került, ahol lényegében gazdacselédi sorban éltek, paraszti gazdaságokban dolgoztak. Amikor ki lettünk telepítve, akkor apám meg a nővérem egy gazdánál dolgoztak Borotán. Azt tudom, hogy a papa tizenöt forintot keresett, a nővérem, az csak tizenkettőt kapott. Ez volt a napszám az 1950es évek elején. Egy másik emlékező családjának kálváriájáról: Dusnok és Nádudvar között volt Külbogyiszló, ott voltunk nyolc évig. Kint dolgoztunk a határban. Eleinte, akkor még nem volt állami gazdaság, egy nádudvari nagygazdának a tanyáján dolgoztunk. Mert először táborba vittek bennünket. És amikor onnan hazajöttünk, nem volt hova menni... A II. világháború után Hajósra három dunántúli sváb faluból telepítettek embereket: Pöspöknádasdról (ma Mecseknádasd), Hidasról és Tevéiről. A helyi sváb családok tartották el őket, a nagyobb családok tagjait egymástól elszakítva szállásolták el. Néha a községháza közmunkára rendelte őket, például a libalegelőre kaszálni. De nem alkalmaztak kényszerítő eszközöket velük szemben. Az idegenek segítettek a szállásadóknak a különféle munkákban - örültek, ha dolgozhattak. A dunántúli svábok hajósi kálváriája valamivel több mint egy hónapig tartott, utána