Bárth János szerk.: Cumania 22. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2006)

Kovács Endre: Miért pokol a pokol? – Népi humor a Délvidéken

334 Kovács Endre Adósság, kamatostul A juhászokról sokan azt képzelik, hogy soha semmi bajuk, bú nélkül élik a világukat. Közben kiderül, hogy néha nekik is van tartozásuk, amelynek törlesztését így mesélte egy doroszlai juhász: Hát amikó juhászok vótunk, szerettünk más sorompója közelibe... Eccé én is ott átam oszt legetettem... Gyütt az öreg Kracsák, káromkodott mind a jégesső! Tudtam, hogy goromba ember, de mégse gondútam vóna, hogy megüt, mer jóba vótunk meg a gazdám is vót... Leszát a szamárrú és ojant behúzott a gamójáva, hogy azt hittem, összerogyok! Nekem is gamó vót a kezembe, rá vótam támaszkodda, de nem számítottam a támadásra. Mondom neki,- megajjon ke öreg! Ne fejjen, vissza kapja még ezt, ha addig éllek is! Eccé aztán mentem hazafelé a Nagyerdő mellett, oszt a bodzabokorná Összetalákoztam vele. Leszátam a szamárrú és mondom neki: - Ajjon csak meg! Odaléptem hozzá és behúztam neki ojant, hogy leesett a szamárrú! Főtápászkodott. Akkó mégeggyet adtam neki... - Jaaajj, jaaaajj... Ne bánts fiam! - könyörgött az öreg. Mondom: - Nem bántom én kendet, de most le van az adósság, kamatostú! A félreértés Ki nem hallott a kolerajárványról, melynek idején úgy hullottak az emberek, mint ősszel a legyek. A megye főispánja a járvány leküzdésére inspektorokat küldött a falvakba. Ellenőrizték az illemhelyek ill. árnyékszékek építését, amelyeket országszerte az egészségügyi hatóság irányzott elő. Nos hát, az egyik szerb faluba is eljutottak a hatóság ellenőrei. Minden házhoz betértek és számon kérték a rendelet maradéktalan végrehajtását. Egyik háznál azonban csak egy szegény, Öreg szüle ácsorgott az udvaron és amikor meglátta az urakat, reszketni kezdett a félelemtől. Egyikük németül szólalt meg, a másik magyarul, de az idős asszony csak rázta a fejét, hogy egyiket sem érti. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nagyothallott az istenadta. Kettejük közül valamelyik konyított egy keveset a szerbhez, mégsem annyit, hogy megmagyarázza a jövetelük célját és ekképpen szólt: - Bakó! Cujes li me? Pokazi nam onu rupu...! (magy.: Öreganyám! Hallod-e? Mutasd nekünk azt a lyukat...!). Az öregasszony szemmel láthatóan megértette, de vonakodott eleget tenni a fölszólításnak és zavartan, ilyesvalamit motyogott: - Ostavi me sinko...! Pa vidis da sam stara... (magy.: Hagyj békén, fiam...! Hát láthatod, hogy öreg vagyok...)