Bárth János szerk.: Cumania 22. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2006)

Bereznai Zsuzsanna–Schőn Mária: Hajósi sváb lakodalmi szokások a XX. század első felében

176 Bereznai Zsuzsanna - Schön Mária A mamák és a nagymamák azzal szórakoztak, hogy elmentek a fonóba meg a májusfaállításra nézelődni. Minden fonóban állítottak májusfát, a legények készítették el a május elsejét megelőző este. A lányok süteményt vittek. Ott táncoltak május minden vasárnapján. Az csak nagyon ritkán fordult elő, hogy egy legény külön állított májusfát a kedvesének. Inkább az volt a jellemző, hogy a fonósbanda legényei közösen állítottak fát a fonóba tartozó 4-5 lány udvarán, ahol vasárnaponként kitáncolták a májusfát (haud dr Maeiabum austanzed). Minden vasárnap más háznál táncoltak. Csak ott állíthattak májusfát, ahol a szülők megengedték, mert ez kiadást jelentett a családnak. Ugyanis a II. világháború előtt kialakult az a szokás, hogy pörköltet főztek a legényeknek. A parasztlányokat nem kísérték el az anyák a bálba, de az iparos lányokat szokás volt elkísérni. Az anyák így figyelmeztették a bálba induló lányukat: - Ahogy elmész, úgy gyere ám haza! - azaz: tisztességesen. (So wia da gahscht, so sollischt hueikamma. ) A fiatalok találkozásának különleges alkalma volt a sajbóvasárnap (Schaiblasannteg) vagy más néven a fánkvasárnap (Kiachlasannteg), mely az első böjti vasárnap volt. A farsangi időszak utáni vasárnapot - mely már a nagyböjtbe esik úgy ünnepelték a hajósiak, mint hajdan Svábföldön tették: mulatoztak még egy hétig, mikor más német népek (a frankok vagy a szászok) már böjtöltek. E nap estéjén körben a faluban minden fonósbanda kisebb-nagyobb tüzet rakott, s a Napot utánzó korongokat (Schaibla) izzítottak meg tűznél, és botokkal messzire hajigálták őket. Szalmabábukat is égettek. Ezeknek az égő, lobogó és szikrázó tárgyaknak, fényeknek a szerepe az volt, hogy elűzzék a tél démonát, és az egyre magasabban járó Napot ünnepeljék. A hajdani germán tavaszünnepnek ez az utolsó maradványa az I. világháborúig maradt meg Hajóson. A leányok nagy levesestálakban vitték ki a kerek fánkokat, s a tűz fölött a fiúknak dobták, vagyis igyekeztek azokat a nekik tetsző legénynek eljuttatni. Ha a legény nem fogadta el a leány fánkját, vagyis nem volt szimpatikus számára, akkor nem kapott a fánk után. Másnap tele volt a rét az el nem kapott fánkokkal. A leányok hittek abban, hogy ezzel a szerelem varázsló játékkal megtudakolhatják jövendő kedvesüket. Mendier Ferencné Geiger Mária nagyanyjának története így szólt erről: Azt gondolta, áfánk odare pül a Szeitzhez. Remélte, hogy a Szeitz lesz majd a férje. De valahogy mindig a Czipflhez repült. Három korongot dobott, három fánkot, de mindig szél támadt, és a szél a Czipfl Jóska felé vitte. Három fánkot eldobott, és egyik sem ment a Szeitz felé. Hanem mindig a Czipfl felé - és akkor a Czipfl lett a férje. Mikor aztán a férje meghalt, akkor a Szeitz lett a férje. Mondta is mindig: - Ugye, hogy mégis megkaptam a Szeitzet?! A népszokásról megjelent tanulmány: SCHŐN Mária 2003. 134-162.