Bárth János szerk.: Cumania 19. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2003)

Bihar Mária–Lendvai Kepe Zoltán: A miskei Homo Ludens. Czár János életútja és játékrepertoárja

A MISKEI HOMO LUDENS 331 tek, öregapám is huszár volt az első világháborúban, szerette elbeszélni a katonaélményeit. " Télen a zord időjárási körülmények miatt az örökmozgó, nagy helyigényű gyermekség sokszor a házba, szobában kellett megtalálja elfoglaltságát, játékra való lehetőségét. „Amíg a felnőttek beszélgettek vagy kártyáztak mi is találtunk elfoglaltságot. Mi gyerekek malmoztunk, pörgettyűztünk, szépen kifaragtunk egy botocskát négy oldalura, az volt ráírva: Tesz, Vesz, Mind, Semmi, amelyik oldalára esett, az volt érvényes. Ezt játszottuk kukoricával, babbal. A morzsolásnál, mikor behoztak egy kosár kukoricát mindig segítettünk, alig vártuk, hogy megkapjuk a csutkákat, tornyot, ólat, kutat építettünk belőle. Mi minden játékunkat az ágy alatt tartottuk, azt ott lehetett hagyni. Nem vette el sose a másik, csak ha elkérte. (...) Meg télen kifújtuk a tojást, és abból madarat csináltunk. Meg volt szépen hajtva papírból a szárnya és a farka, ragasztottunk neki csőrt, rajzoltunk neki szemet. A madár egy cérnagurigán átvezetve a mestergerendához volt erősítve. Akkor mikor az ember kinyitotta az ajtót leereszkedett, ha becsukta felemelkedett, mer ' az. ajtóhoz, volt kötve a zsinór másik vége. Amikor meg felért, fenn a meleglevegőn elkezdett forogni. Különösen ott szerették, ahol kisbaba volt, akkor a bölcső fölé tették, hogy nézegesse. A cérnaguriga az nagy kincs volt, kis állatokat, kis traktort is lehetett készíteni belőle. " Természetesen a hó, a jég, a téli örömök kicsalogatták a fiatalságot a szabadban való játékra is. Drága sportszerek híján a szükség szülte találékonyság alkotta meg a falusi gyermekek sífelszereléseit, korcsolyáit, szánkóit. „Mondanom se kell ugye, hogy alig vártuk, hogy leessen az első hó, hógolyóztunk, hóembereket csináltunk. Mindent mi csináltunk magunknak fából. Jó előre elkészítettük a szánkókat, fakorcsolyákat. Nagyon haragudtunk, ha valaki nem csinált magának szánkót! Csak egy rossz vas lábost keresett, abba ült bele, oszt azzal csúszott, nem volt szánkója. Azzal teljesen tönkretette a pályát. Azért föltalálták magukat a gyerekek, volt, aki egy kicsit görbe farönkön csúszkált. (...) Amikor már nagyobbak voltunk a szánkókat deszkából, később pedig kihasított fából csináltuk. Lestük az olyan ágakat amelyikek el voltak görbülve, hajolva, azokat kiszemeltük szánkónak. Amelyik tuskónak így szépen felfelé állt a gyökere, az is jó volt. Segítettek azért az öregek is, nem tudtuk volna önállóan megcsinálni. A fakorcsolyánál is kellett a segítség, mert a drótot alulra feszesen kellett kihúzni, az volt az éle. Ezzel a fa korcsolyával úgy fel lehetett gyorsulni hogy akár 60-70-nel is száguldottunk a sima jégen. Ment ám az a korcsoly, mint az őrült! Ilyen szöges bot volt a lábunk között azzal hajtottuk magunkat. Mi nagyon szerencsések voltunk, mert egy tó mellett laktunk, este mindig volt vagy harminc gyerek a jégen. " A tárgykészítő játékokról: LÁZÁR Katalin 1990. 547-560.