Bárth János szerk.: Cumania 19. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2003)

Bereznai Zsuzsanna: Nép elbeszélőkultúra Érsekcsanádon (XX. század)

252 BEREZNAI ZSUZSANNA írásaira fölfigyelt Nagy Ferenc, aki levelével fölkereste, majd komoly barátság szövődött közöttük. 1939-ben Tavaszi szántás címen kiadta az akkori parasztköltők antológiáját. 1940-ben Szabadkára költözött és festékügynökként dolgozott. 1945-ben kiutasították onnan, s Vaskúton kapott menedéket. Nagy szegénységben itt élt haláláig, 1962-ig. 1945 után nem engedték publikálni, vallásossága miatt elutasították müvei közlését. A vak varjú Sokszor kérdezgettem az öreg vak Varjút, Varjú Sándor bátyámat, hová lett a balszeme, mert hallottam másoktól is, hogy érdekes a története, de csak tegnap sikerült vele poharazás közben elmondatnom. Megeredt a nyelve és láttam rajta, jólesik neki a régi emlékek közt turkálni. így mesélte el: - Hát tudod édös fijam, nem mostani legénke vagyok mán, hisz afijam lőhetnél a korom felül, pedig te is szürkülsz má szépen, de hát akkorába még én is csak olyan kölökember vótam, huszonegynéhány esztendős, oszt másféléves házas, mer iszen a szegény embör korán házasodik: ászt tarti, ögyéb öröme úgy sincs a nyavalyás életibe, mintha egy csinos, eleven mönyecske takargati maga mellé esténkint a dunyhája alá, oszt kiléphet a béröslegény sorsbúi, hogy a maga ura-kúdússa löhessön. így vótam én is. Kiparancsótam a faluvégi kis házambul a lakót, oszt harmados kukuricával, feles szöllővel, részaratással dógozgattunk a párommal, néhanéha napszámba möntem, télön meg ott vót a töméntelen nagy erdő, a Kékhögy. Vót ott munka dosztig, oszt keresni is löhetött. Meg is vótunk mink szépen az én Julisommal, gyütt vóna az énutánam mindön munkába, oszt pedig nem vótam utolsó munkás, de kapaszkonnom köllött, hogy ki ne kapájjon, de oszt, hogy egy kis jószághó, baromfihó is hozzávertük magunkat, meg vót egy szép nagy feles kertje is a hatökrös Kovácséktul, hát mondom neki, hogy majd végzöm én a magamét, elég neköd a tied, ott én úgyse segíthetök neköd a paprikakapálásba, meg a sárgarépagyomlálásba. Hát így szépen lemúlott rólunk a nyár, ősz, vót elég szépen mindenünk, úgy szögényember-módra, leszúrtuk má az ártányt is, hanem a tűzrevaló, az megfogyatkozott. Éppen ezön töprenköttem az udvar hátujjába, mikó gyün a Bárdos sógor, a Mihál, oszt mondi ám, hogy lőhet mönni Kékhőgybe, őlfát vágni. A rőzse, a tuskó feles, a fa tíz pöngő ölenként. A másik fele tuskót, rőzsét krajcárokér meg lőhet maj vonni, ha nem árverezünk egymásra. ÍJ mén... - Hű- mondom -, de mék ám én is! Sógor, hetfén nekivágunk!