Bárth János szerk.: Cumania 19. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2003)

Bereznai Zsuzsanna: Nép elbeszélőkultúra Érsekcsanádon (XX. század)

NÉPI ELBESZÉLŐKULTÚRA ÉRSEKCSANÁDON 245 húromat lépett előre, utána ugyanannyit visszafele köllött lépni. Mert nem tudott előre lépni. Úgyhogy nem halad sehova. Újra két-háromat lépött, újra visszafele köllött menni, mert nem tudott menni. No, akkor valaki gyorsan ajánlotta, hogy Jankovácon (most Jánoshalma) van egy ilyen javasembör vagy minek hívták, a Gombocz Gyuri bácsi. Gombocz Gyuri bácsihoz, köll elvinni, mert megvan rontva. Valaki megrontotta. Elvitték a Gombocz Gyuri bácsihoz, háromszor egymás után, mindön hétön háromszor, és akkor füveket adott, és főzni köllött a füveket, és beönteni a fürdővízbe, és abba megfürdetni, és akkor három hét múlva, akkor tudott elindulni járni újra. Igen. Ezt tudom, ez.t a nagymama mesélte. Ez 1903-ban volt. Mert az édesapám 1906-ban született, három évre születőit. (Elmondta: Bálint Dezsőné Fajszi Erzsébet. Gyűjtötte: Bereznai Zsuzsanna, 1999) Bálint Béninök hívták azt az idős embört, akit mindön lakodalomba meg köllött hívni vőfélynek. Mert ha nem hívták meg, az biztos, hogy a menyasszonyt nem tudták elvinni az esküvőre, mert a lovak megálltak, toporzékoltak, földhöz verték magukat az udvar közepén, és el nem indultak a lovak. De ha ő volt a vőfély, akkor semmi baj nem volt. Úgyhogy mindön lakodalomba, akár szegény, akár gazdag, akár rokona volt, akár nem - de mindenki ezt hívta meg vőfélynek, és akkor simán mönt a lakodalom. De ha nem, akkor ő mögrontotta úgy a lovakat, hogy azok szétszaggatták a szerszámot, odaverték magukat a földhö, és ott hemperegtek, és nem mentek sehova. S akkor szaladni köllött érte, hogy gyűjjön, és oldja föl... Akkor gyütt, és föloldotta. Es akkor möntek tovább... (Elmondta: Bálint Dezsőné Fajszi Erzsébet. Gyűjtötte: Bereznai Zsuzsanna, 1999) Édesanyámmal történt meg: Azt mondja, hogy nagyon rossz kislány volt. Sírós kislány volt. Sírós kislány... Már mindent elkövettek a szülei vele, de csak sírt, sírt... Hát egyszer odament hozzájuk egy valaki, és azt mondta, hogy ez meg ez az ember begyün hozzátok kocsikereket kérni, de ne adjatok neki, mert... ne adjatok! Hát, úgy is volt... Reggel korán, hajnalban, még sötétben bezörget valaki náluk. Hát kimentek a nagyszülők, hogy ki az, aki zörget. Hát az: - Azért gyöttem kietekhöz, összetörött a kocsikerekem, adjatok, segítsetek! - Na, nem adunk... Nincs... Nekünk is köll... Nem adhatunk kocsikereket... Hát, azt mondták, hogy az rontotta meg. De a gyerek tovább nem sírt... (Elmondta: Vincze Jánosné Csapai Zsófia. Gyűjtötte: Bereznai Zsuzsanna, 1999)