Bárth János szerk.: Cumania 17. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2001)
Bereznai Zsuzsanna: A disznóvágás szokásai a dél-alföldi sváboknál
223 bél és a gyomor egyik végét „spárgával" (Spargile, Spargala), azaz faragott fapálcikával lekötötték. Ezután félretették a felhasználásig. A bélpucolás eltartott legalább egy óra hosszáig. A bél és a belsőségek kiszedése után a gerincet, az orját (Hohrocka) vették ki egészben, akkor ketté lett hasítva a disznó. Az orját úgy vették ki, hogy a farka is ott lógott a végén. Tetszés szerint hagytak rajta húst is, majd nagyobb darabokra vágták. Az orját bárddal (Bárd) bontották ki, de volt, aki egy hosszú nyelű baltát (Bajjal) használt. A csontokat egy speciális csontvágó asztalon (Hackbank) vágták össze, mely keményfából készült. Legalkalmasabb erre a célra a tölgyfa, mivel az nem forgácsolódik szét. Ezután a lábakat vágták le. Hajóson a sonka (Schanka) kerekre lett formázva. Azt tartották, a sonka akkor szép, ha kerek. Ha bent hagyták a keresztcsontot, akkor nagyobb lett, de ha a medencecsontot megfelezték vasfürésszel, akkor kisebb lett a sonka. Földarabolták az oldalast (Rippa), letisztították a lapockát (Schultrblatt), a keresztcsontot (Kreuzbuei). A szalonnának (Speck) való részeket is feldarabolták: levágták a tokaszalonnát (Kibacka) és a hasaalja szalonnát (Bauchspeack). A hasaalja szalonnát leginkább úgy csinálta az ember, hogy mikor lefektette a disznót, akkor a fölső részből (az volt a legkövérebb) levágott egy csíkot, és abból lett a zsiradék. Ezután az oldalsó részeket tetszés szerint osztották be, attól függően, mennyi szalonnát akartak készíteni. Hajóson a karajra bontást csak az utóbbi évtizedekben csinálják, de csak kevesen. (Német szót nem is ismernek rá.) Altalános szokás volt Hajóson, hogy a disznóvágáskor a mosogatást lúgos vízzel végezték. Ehhez az akácfa hamujából főztek lúgot. Nemesnádudvaron a rénfára felakasztott disznó felbontását a faroknál kezdték el. Ha az állat nőstény volt, akkor először a nemi szervét vették ki. Legelőször a késsel végighúzták az állat hasát, mintegy „megvonalazták", s utána tudták, hogy a vonal mentén hogyan bontsák fel. Nagyon vigyázni kellett a belekre, hogy azok ki ne szúródjanak. Ezután a húgyhólyag (P runzblase) következett. Azt összecsomózták, majd a végbelet körülvágták késsel, lefejtették a hájat (Schmer), hogy csak a vékonybél (denni Darám) maradjon. Arra rákötöttek egy csomót, hogy a bélsár ki ne jöjjön. Ezután kiszedték a belet egy vajdlingba, s bevitték a konyhába. Vagy egy nagy bádogtepsin vagy egy nagy asztalon szedték szét a beleket. Nádudvaron a bélpucolás a férfiak feladata volt, mert a férfiak precízebbek, kényesebbek. Itt a beleket nem kint, hanem bent tisztították, melyet azzal magyaráztak, hogy a bélnek meleg helyen kell lennie ahhoz, hogy a háj lejöjjön róla - de ha a háj megfagy, akkor tépődik a bél. Először a vastagbelet tisztították meg. A vajdling szélére téve elvágták úgy, hogy a bélsár kicsurogjon az edény mellé. A bélbe fölülről öntötték a vizet, hogy kimossák a bélsarat. Ezt többször egymás után megcsinálták. Majd a bél alsó szélét befordították, s lassan öntötték bele a vizet.
