Bárth János – Wicker Erika szerk.: Cumania 16. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 1999)
Tanulmányok - Janó Ákos: Szőlő- és gyümölcstermesztés a szanki homokon
71 nem tudtak több mustot lefejteni, akkor tették a szőlőt a présbe. A csumiszolásnál gyakran a kád alá, a földbe mélyítették a kármentőt, mintha taposáshoz készülődtek volna. A kád lefolyó nyílását rostéllyal látták el, ami összekötött venyige vagy gaz csomó lehetett, s azt szolgálta, hogy a kifolyó mustot megszűrje, a szemeket és a magot ne engedje a musttal kifolyni. A színié leszűrésének ezt a módját jobban szerették, mint a szőlőkosárból való meregetést, mivel a kosár a magot átengedte. A préseléssel történő mustnyerésnek másik, újabb eszköze volt a daráló. 236 25-30 szüretelő esetében a préshez is segítség kellett. Sietni kellett a munkával, hogy a préselés ne maradjon nagyon el a szedéstől. Telenyomták a prést szőlővel, néhányszor körülhajtották, nem várták meg, hogy teljesen kifollyon a must, a prést kibontották, kidobták a törköt a kádba és újra töltötték a prést, mikor a szüretelők a szőlő szedését befejezték, újra kezdték a préselést. Az egyszer már kinyomott törköt újra a présbe rakták, a most már szép lassan sutulták, hogy jól kifollyon a leve. Később rászoktak arra, hogy harnadszor is préseltek. így néha egy hétig is eltartott a szüretelésnek ez a munkája, azt sem bánták, ha a törkő közben erjedni kezdett. Az első préselésnél még kicsusszantak a szemek, nem nyomódtak jól össze, de ha már egy napig állt a törkő, tapadója lett, s olyan keményre össze lehetett nyomni, mint a tégla. A sutuk elterjedésével még tovább élt a taposás szokása is. Gyakran előfordult, hogy a taposást és a préselést együtt alkalmazták. A szőlőt először taposózsákban kigázolták, majd présbe tették és kétszer kisutulták. A legédesebb must a darálásból, csumiszolásból, taposásból és első sutulásból származott. A második préselés már gyengébb és kevesebb mustot adott. A harmadik sutulás után gyakran vízzel töltötték fel a törköt és egy-két napi állás után préselték azt ki újra. Ezt a mustot külön tartották, kevés szeszt tartalmazó, savanykás csiger bort nyertek belőle, otthoni fogyasztásra, emellett ez a mezei- és szőlőmunkások itala volt, s kocsis bornak, kapás bornak, bicskanyitogatónak nevezték. A régi szőlőprések mind fából voltak, négyszögletes, deszkából készült kosárral, közepén fa orsóval, a lábakon álló talpat nagy farönkből formálták téglatest alakúra, annak felső lapján, közepén, a kosár számára mélyedést vájtak. Ebbe a vájatba állították a kosár deszkáit, amelyeket összekötő fák tartottak. Az orsó átment a prés vízszintes gerendáján, az orsót a gerenda fölött forgatták, s szorították vele a kosárba rakott szőlőt. Volt kettős csavarú, kétorsós prés is, melynek mindkét orsóját egyszerre forgatták. Szeged környékén az 1910-es években terjedtek e] a szőlődarálók (BÖRCSÖK Vince 1975. 202-204.), Kecelen az 1920-as évek derekán jelentek meg, de még az 1930-as években is kevés volt belőle. Szüretre nem vitték ki a szőlőbe, használatuk idején a termést már a háznál dolgozták fel. Préselésnél a csuniszolás helyett használták. (ÉGETŐ Melinda 1984. 600-602.) BÖRCSÖK Vince gyűjtése. Vö.: TÁLASI István 1977.; VAHOT Imre 1853. 115.
