Bárth János – Sztrinkó István szerk.: Cumania 13. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1992)

Néprajz - P. Szojka Emese: A garai templom fogadalmi szobrai

NÉPRAJZ 391 fajtából, gipszből. Jellemző példája a történet annak is, hogy amíg a baj tart, addig az áldozó szándék is komolyabb, mint a veszély elmúltával. A templomban nemcsak a szónak, az igének volt tanító-, példaereje, de a szobroknak is. Hogy milyen módon, mennyire hatottak, nehéz igazán felidézni. A visszaemlékezések csak sejtetik azt a szerepet, amit annak idején, a mindennapi életben betölthettek. A gyermekeket rendszerint a nagyszülők, nagymamák vitték, vezették a templomba. Ez Garán is így volt, ahol a fiatalok a tanyán gazdálkodtak, otthon csak az öregek és a gyerekek maradtak. így esett, hogy a Szt. Anna a gyermek Máriával szobor — melyet az első világháború idején állítottak —, új szerepet kapott az idő múltával. A nagymama korba lépett asszony, amikor kisunokáját vitte a templomba, mindig megmutatta a gyermek Mária alakját, mondván: „Ez a kis Mária vagy te, tőle kaptad a neved, olyan jó légy, mint amilyen ő volt." A Mária-tisztelet Garán erős hiten alapult, s különösen a nők körében volt kiemelkedő jelentősége. A Mária Szíve-szobrot állíttatok unokája mondta el, hogy bár a szoborállítás közvetlen okát nem is tudja, de azt igen, hogy nagyanyja — akire meghatódva emlékezett — nagy tisztelője volt Máriának, és őt is ebben a szellemben nevelte, a Mária nevet is ezért kapta. A példa kevés, mégis érzékelteti azt a légkört, mely a szobrokkal együtt a templomba került. Nemcsak látványában, de hangulatában is szegényebb lenne a templom nélkülük. Különösen akkor hordoztak jelentéstöbbletet, s voltak többek egyszerű díszítményeknél, amikor még tudták, hog mindegyikhez történet, személyes sors kapcsolódik. A ma élő leszármazottak közül többen, bár elkerültek a faluból, Bajára költöztek, még mindig figyelemmel kísérik a szobrok sorsát. Számon tartják, hogy melyik garai asszony viseli a gondjukat. Ezek a Garára visszalátogató asszonyok, ha máskor nem is, halottak napján bizonyosan eljönnek, rendszerint betérnek a templomba, és a szobrok emlékeztetik őket szülőkre, nagyszülőkre, ősökre. Hogy mennyire nyerték meg ezek a szobrok az egykori hívek tetszését, arra csak következtetni lehet. Miután évről évre újakat rendeltek, elégedettek lehettek a mesterek munkájával. A szoborállító nemzedék még a faragott, festett bútorok környezetében élt, ami ízlésvilágukat meghatározta, s ebbe szervesen illeszkedtek a festett faszobrok. A mai falusiak is elismerően szólnak templomuk berendezéséről, az életnagyságú, valósághű, aprólékosan kidolgozott szobrokról. Büszkék rá, úgy tartják, hogy a környéken nincs még egy ilyen szép templombelső. A templom felszereléséhez, díszítéséhez — a festett üvegablakok, csillárok, zászlók, liturgiás kellékek — szükséges költségek tetemes részét a hívek, egyes családok, személyek viselték. Joggal merül fel a kérdés, hogy a vallásosságon túl, mi a magyarázata az önkéntes adakozások hosszú sorának, mely a templom hitközségi tulajdonba kerülésével kezdődött. Az, hogy a hívek birtokába ment át a vagyonalap, magával vonta