Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 12. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1990)

Embertan - Henkey Gyula: A magyar nép etnikai embertani vizsgálata

EMBERTAN 499 a fejjelző rövid, enyhén széles, alacsony arc mellett az arcjelző széles, a járomcsont túlnyomóan frontálisan lapult (előreálló), az állkapocs széles, a gonion-táj enyhén kiugró, a homlok enyhén meredek, az orrhát rövid, konkáv, a közepesnél gyengébben kiemelkedő, az orrcsúcs felálló, a tarkó enyhén domború, a szemszín világos, a hajszín túlnyomóan sötétszőkének is nevezett átmeneti (M-O). A klasszikus keletbaltival közel hasonló arányban észlelhető az erősen lapponoid jellegű változat (33. kép), melynél a termet átlagban csak kisközepes, a fej méretei, főleg a fejhossz kisebbek, az arc és az áll alacsonyabb, az orr fokozottabban rövid, az állkapocs kevésbé széles, a homlok meredekebb, az orrhát még kevésbé kiemelkedő, a hajszín pedig szinte kivétel nélkül barna. Említésre méltó az erősen cromagnoid jellegű változat (34. kép) előfordulása is, melynél a termet átlagban nagyközepes, a fej méretei kissé nagyobbak, az arc szélesebb és magasabb (középmagas), mint a klasszikus keletbaltinál, bár az orrhát szintén konkáv, de közepesen kiemelkedő, a haj és főleg a bőrszín világosabb. A kevert formák közül a keletbalti + turanid (48. kép), a keletbalti + pamiri és a keletbalti + mongoloid az őslakos eredetű magyar népességek jelentős részénél a keletbalti típusba soroltak többségét teszik ki, míg a keleti szlávoknál az erősen cromagonid jellegű változat mellett szintén gyakori keletbalti + északi kevert forma országosan csak 0,05%-ban észlelhető. A keletbalti típus gyakorisága őslakos magyar népességeknél csökken, észak felől újratelepült helységekben pedig növekszik, főleg azokban, melyekben a szlovák eredetű családnevek meghaladják a 10%-ot. A keletbalti típus a Duna—Tisza közén a legnagyobb arányban Akasztón (10,4%), Gátéren (10,4%), Petőfiszálláson (10,4%), Miskén (8,2%), Kunszálláson (7,6%), a Palócföldön az ottani szlovákoknál (14,5%), Vanyarcon (14,0), Rimócon (13,6%), Barnán (13,2%), Bükkszéken (12,7%, Boldogon (11,6%), Galgamácsán (10,9%), Mátraszőlősön (10,2%), a Tiszántúlon Tiszasason (7,5%), a Dunántúlon az újratelepült Cecén (5,6%) mutatható ki a legnagyobb számban, a bunyevácoknál 1,7%-ban, a sokácoknál 4,2%-ban, a bolhói horvátoknál 3,5%-ban, a hajósi németeknél 4,8%-ban volt észlelhető. Az eléggé jelentős számban észlelhető keleti mediterrán változatok leírása a kiskunsági

45 és az első országos

46 összefoglalóban jelent meg. Az ide soroltak között szinte kizárólag a transzkáspi (37. kép), az iráni (38. kép) és a pontusi (39. kép) változathoz közeli formák voltak meghatározhatók. Mindhárom forma leginkább a Duna—Tisza közén, elsősorban a kiskunoknál és a velük szomszédos őslakos népességeknél (Szalkszentmárton és Dunapataj) fordul elő. Az első kettő a palócok kivételével minden tájegység őslakos népességeinél említésre méltó arányban volt észlelhető, míg a harmadik szinte kizárólag a Duna—Tisza közéhez kötődik, ezen belül is túlnyomóan a kiskunokhoz. A keleti mediterránok gyakorisága a kiskunoknál a legnagyobb, 10,3%, előfordulása a dunántúli Kőröshegyen 45. HENKEY Gyula—KALMÁR Sándor, 1984 46. HENKEY Gyula—KALMÁR Sándor, 1986