Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Bálint S.–Grynaeust T.: Egy sokác–magyar mesemondó

— Fiam, itt vagy? — Itt vagyok. Édes öregem, most lesz végem, mert mondta, hogy most estére széttép, ha eljövök. — Nem fog csinálni semmit. Nem bír, csak úgy tarsd be, most nagyon goromba lesz, aszonygya, hét-nyolcféle lángot tog rádszórni a szájából, fújja a lángot, de hallgass. Na most, mikor ez befejeződik, ugyanúgy, mint az este, akkor ő indul a koporsó felé, de akkor már nem fekszik le a koporsóba. Akkor az öreg mondja, hogy ő mit csináljon neki. Azt mondja, mikor lejár az idő, kukorékol a kakas, meg üt az óra, akkor ő visszamegy, befekszik a koporsóba, de akkor már többet nem alszik, akkor te megfogod neki a kézit, megmondod: — Kislány kelj fel, az Isten segítsen meg. Ezt mondod. Ekkor a lány fölkel, (ezt az öreg mondja, hogy mit fog csinálni) de még nem történt meg az egy óra és akkor elméssz az oltár elé, fogod a kézit, és itt van ez a kard, az oltár előtt a lányt kettővágod, hosszába, kiveszed a szivit, a szivit kettővágod, a lány élni fog. A szivibe lesz hét darab darázs, azokat a darazsakat ki fogod szedni és ott agyontiprod előtte. És akkor befejeződik minden és akkor a lányt összeteszed, így, a két testrészt, megrázza magát és százszorta szebb lesz, mint vót. Aztán, ha jönnek, meg fogtok esküdni, satöbbi. Na most az öreg ezzel elment, most egy kicsit föl is bátorította. Most, mikor ütött a 12 óra, a király lánya felugrott a koporsóból, s neki. — No most, ha soha nem vót véged, de most széttéplek darabokra, most véged lesz harmadszorra, most nem bocsátok meg ! — És mondja és fújja a tüzet, a lángot rá, különböző színekben, meg minden. О hallgat, hallgat, egyszer kukorékol a kakas, üt a toronyóra egyet, megállt az ereje annak a szellemnek, vagy mi volt az, aki őtet irányította, úgy, hogy nem bírt a lány már semmit. Akkor megcsendesedett a lány, megfogta a legény a leány kézit, s odavezette a koporsóig, az befeküdt, s akkor megint azt mondta neki, úgy, ahogy az öreg mondta: — Kelj föl kislány, az Isten segítsen meg! Fölkelt, megfogta a kézit, elmentek az oltár elé, ahogy az öreg neki mondta, kettévágta, a szüvit kettővágta, a darazsakat kiszedte, agyontiporta őket, összetette a két testrészt, megrázta magát a lány és nagyon szép lány, mégegyszer olyan szép vót, mint vót, és akkor ketten az oltár előtt imádkoztak néhányat. Mikor megvirradt — még nem is virradt meg — akkor gyütt a király, meg az édesanyja a lánynak, felesége a királynak, akkor lássa, hogy ketten vannak. Nagyon-nagyon megörültek, már zenével várták, és akkor beszéltek, a lány is beszélt velük, kimentek hintóra ültették ükét, aztán nagy pompával mentek be a királyi palotába és aztán egyszer itt terem ám az öreg is. Kopasz, öreg ember, ősz hajjal, hát ő vót majdnem az, aki segítette, bátorította a legényt, meg minden, ő is, mint majdnem hivatalos. ; Mondja a legény, hogy ő az, aki felbátorította és tartotta benne a lelket, mert máskép meghal ijedtibe, és akkor kezdődött az ünnepély, s akkor mulattak, táncoltak napokig, egy hétig, két hétig, aztán boldogan éltek, megesküdtek, élnek és mulatnak még ma is, ha meg nem haltak. 2/a Volt egy apó, akit úgy hívtak, hogy Kecskebőrnyúzó apó. Magányosan élt az erdő szélén, öregebb ember volt, nem volt nagyon öreg, hát élt, nem volt neki semmije. Se nem volt asztala neki, se széke, volt neki egy rozoga ágya, amit valamikor gyékényből kötöttek s azon feküdt. Gondolta ő, vagyis, hallotta, hogy van messze, pár községgel odább ugyancsak egy asszony, aki hozzávaló volt, elmén és megpróbálja megkérni, nem-e lenne felesége, hogy ne legyen egyedül ő is, meg az is. Rendbehozta magát, már ahogy tudta egy ilyen öregebb ember, fogta a botot és körösztül az erdőn egy gyalogúton megy, megy, megy, megy sokáig, egyszer csak odaér, lát egy fehérre meszelt kis szobácskát, egy kiskonyha, semmi más. Belép oda, köszönt : dicsértessék. — Mindörökké. Azt mondja, anyó, hallott-e maga erről a kecskenyúzó apóról ? — Hallottam, asszonygya. Én, azt mondja, özvegy ember vagyok, magányos ember vagyok és hallom, hogy maga is így van, nem-e gyünne maga énhozzám férjhöz? Azt mondja, nemigen, de van-e magának vagyona, vagy állatja? Hát van, azt mondja, van nekem szép kerített udvarom, van nekem csontból asztalom, vannak nekem olyan lovaim, hogy utolérhetetlenek. Ez van nekem. Hát akkor nem bánom. Hát azt mondja, mid van neked itt bútorod? Nincs majdnem semmi, ami rajtam van, mint neki is. összeszedte a kis holmicskát, bekötötte egy abroszba anyóka, és mennek most ketten, ez lesz az ő felesége. Mennek sok órán keresztül, több órán keresztül, mikor egyszer lássák, lássa az ő kis házát; ez az én házam. Ez még kisebb, mint az any óé. Hm, hm, azt mondja anyó, hát rendben van. De hol van a te szép kerítésed? Hát nem látod a ház körül ezt a nagy erdőséget, a nincstelenséget, ez az én kerítésem. Rendben van, most mi legyen a vacsora. Hát mi legyen? Krumpli, az a leggyorsabb, más nincs is neki, sóba-vízbe. Hát anyó megcsinálja eztet gyorsan, eléggé gyorsan, most mire ülnek, hát hol az asztal? Csontból van az asztalom. Fogják aztán, olyan kis fatányérok voltak valamikor, fakanalak. — Apó, hol van a te csontasztalod? — Hát nem látod, a térdek. Térdekre kő tenni, ez az én csontasztalom. Most lássa anyó, hogy be van csapva, ez asztal, de csont. Esznek. Hol vannak a te lovaid, akik utolérhetetlenek? Hát nem látod az üngökbe azt a sok bolhát? Ezek az én lovaim. Ezeket utóiérni nem lehet. így becsapta anyót az a Kozlodérac, a kecskebőrnyúzó apó. 2/b Bijo jedan stari cövek. On se zvo: kozloderac-dida. Zivijo je sam u samoce u sume, u jedne male kucarke. Mlogo se je mislijo u samoce sta ce i kako ce? Dosadijo mu je taj zivot u samoce. Mislijo se on da mu bi se tribalo 365