Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Sztrinkó I.: Primitív faltechnikák az illancsi tanyák népi építkezésében

fonadék, vértelek, kukoricaszárból, napraforgószárból melléképületek oldala, szalmából ólak, nyári állások teteje készült, a saraláshoz, tapasztáshoz pedig elengedhetetlen volt a törek és a polyva. (2. kép.) Szerencséje volt annak, akinek földjén agyagos rész is volt, mert homokból nem lehetett jó sarat csinálni, csak a sárga vagy szürke agyagból. Akinek nem volt agyagos területe, az a mindenki által használható agyagbányákból volt kénytelen szállítani, ami egyben költségesebbé is tette az építkezést. Természetesen voltak olyan anyagok is, amelyeket csak pénzért tudtak beszerezni, de ezek mennyiségét igyekeztek a lehető legkevesebbre korlátozni. A cserép, a nád, az ajtók, ablakok előteremtése jelentette mindig a legnagyobb gondot. Ezért sokan inkább házilag tákolták össze az ajtót, kontárral csináltattak ablakkereteket, de az is gyakori volt, hogy csak keretnélküli üveglapot tapasztottak be a falba. Az építkezés megszervezésének három fajtája volt szokásos. Az első az, amikor semmilyen segítséget nem használtak fel, kizárólag a család munkaerejére és tudására támaszkodtak. A legkezdetlegesebb épületek, a putrik, vermek, ólak stb. készültek így. A második esetben hozzáértő ember irányította a munkát, s a család tagjain kívül rokonok, ismerősök is segítettek az építkezésben. A munka ideje alatt ételről, italról a gazda gondoskodott, az irányító azonban ezen felül pénzt vagy valamilyen terményt is kapott. A harmadik mód az átajjában vállalt építés volt. Az iparengedéllyel rendelekző mester vállalkozott rá, hogy a rendelkezésére bocsájtott anyagokból az épületet beköltözésre kész állapotban adja át a megrendelőnek. A mester fogadta fel a munkásokat, akik többnyire állandó, a vállalkozó alkalmazásában álló csoportot alkottak. Bérüket az építkezésért egy öszszegben kapott pénzből fizette ki. A gazda a szükséges anyagok beszerzésén túl nem volt köteles segíteni az építkezésben, de azért szinte mindig ott volt, figyelemmel kísérte a munkát, kisebb dolgokat pedig maga is megcsinált. Ez a munkaszervezeti forma a módosabbaknál volt az építkezés gyakorlata. 3. Illancsban a legkezdetlegesebb lakóépület a putri volt. Állandó lakásként nem nagyon használták, inkább csak átmeneti jellegű építmény volt arra az időre, amíg komolyabb lakóházat nem emelhettek. Néhányan azonban, mivel anyagi körülményeik nem tettek lehetővé mást, hosszú évekig laktak putriban. 2. kép. Vértelek napraforgószárból Abb. 2. Giebel aus Sonnenblumenstengeln Рис. 2. Часть дома из стебеля подсольнечника A legutolsót mintegy tíz évvel ezelőtt bontották el, így építését ma már csak az emlékezetre támaszkodva lehet rekonstruálni. "• Az egyosztatú putri gödre kb. 1,5 m mély, 3 m széles és 4—5 m hosszú volt. A gödör sarkaira, kb. fél méternyire a földbe ásva ágasokat állítottak, a ház hossztengelyének két végpontjára pedig hoss^úágasok kerültek. Ezek tartották a szelement. A rövidebb ágasokra a hosszanti oldalakon a két kos^orúgerendát fektették. Ezután a falak elkészítése következett, oly módon, hogy a gödör oldalait szorosan egymás mellé állított akácfakarókkal bélelték ki. Ekkor képezték ki a putri délre néző végén a bejáratot, néhány lépcsőt vágva, ami egy hevenyészett tetőt is kapott, hogy az eső ne verjen be az ajtón. Ajtófélfáknak két karvastagságú karót ástak le, majd az egyikbe beleverték az ajtószárnyat tartó sarokvasakat. Az ajtószárnyat házilag, leggyakrabban néhány szál deszkából ütötték össze. Az ajtó mellett volt az egyetlen kicsiny, kifelé 145