Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Bárth J.: A dunai átkelés és a révjog bérbeadásának néhány kérdése

írnoki díj címén a szerződéskötéskor egy alkalommal a bérletösszeg minden száz forintja után 50 osztrák krajcárt követelt az uradalom, ami a bérleti díj 0,5%ának felelt meg. Később ezek a díjak nagyjából változatlanok maradtak, csak „száztolitban" illetve százalékban határozták meg őket. 1913-ban az irnoki díj 1%-ra emelkedett, 1919-ben pedig 40 koronában állapították meg. 1926-tól nem találjuk az irnoki díjat a szerződésekben. Az uradalmi ügyész ebben az időben a szerződéstől függetlenül magánemberként kapott díjat a bérlőtől egy-egy szerződés megkötésekor. Az 1920-as évektől viszont belefoglalták a szerződéssekbe, hogy a bérlő köteles kifizetni az uradalomnak a bérleménnyel kapcsolatos összes adót, közterhet, védgátjárulékot, tűzbiztosítási, kéményseprési díjat, ármentesítési illetéket stb. Jellemző, hogy 1937-ben Vargyas Mihály bérlő a révért és a hozzátartozó földekért stb. 36 mázsa búza bérleti díjat fizetett, ugyanakkor az említett adók, illetékek stb. címén évente 296 pengőt kellett visszatérítenie az uradalmi kaszszába. Megemlítjük még, hogy az 1870-es évektől a „tiszti díj" és az ,,írnoki díj" mellett a bérlőt terhelte a szerződés okmánybélyegckkel való ellátásának költsége. A XX. század elején átmenetileg a révbérlő köteles volt évi 40 koronát fizetni Gebhardt Imréné paksi lakosnak, amiért az fél hold földjét bérbe adta az uradalomnak a révközlekedés céljaira. Végezetül említjük a Biskói-rév árendásának ezt a mindenkori kötelezettségét, hogy a szentbenedeki római katolikus templom számára járadékot kellett fizetnie. A XVIII. században, de még az 1818-ban készült szerződésben (sőt egy 1822-ben kelt levélben is

ti9 hatodot emlegetnek. Tehát a bérlő a révnyereség hatod részét köteles volt befizetni évenként a szentbenedeki katolikus templom pénztárába. Mindezt persze a bérleti díjon felül — amit gyakran hangsúlyoznak. Az 1832. évi érseki utasításban úgy szabályozták e járandóságot, hogy fizessen a bérlő 60 forintot pengő pénzben vagy 150 forintot váltóban.

70 1858—60ban még mindig a 60 pengő forintot követelték. 1861-től 1893-ig évi 63 osztrák értékű forintot fizetett a szentbenedeki révbérlő a templomnak negyedévi részletekben. 1893-tól 126 korona volt a járadék, ami 69 KÉL. II. Instantiák. 1822. július 20. 43. sz. - E járadékkal valószínűleg összekötött a szentbenedekiek révbeli munkakötelezettsége, (lásd ott !) 70 KÉL. II. Contr. iratok. Feltételek. 1832. 30. pont. 71 KKL. Gü. jkv. 1848/56. annyit ért mint előzőleg a 63 osztrák értékű forint. Az 1920-as évektől 100 aranykorona fizetését írták elő a szerződések. Ennek az összegnek a pengős vivilágban 116 pengő felelt meg. Ebben az időben a szerződésekben már úgy fogalmaztak, hogy ezt az összeget a káptalan ,,patronátusi pénztárába" fizesse a bérlő „szentbenedeki célokra." Ez a legújabbkori egyházi bürokrácia nyelvén gyakorlatilag ugyanazt jelentette mint a korábbi cél. A befizetett pénz a szentbenedeki katolikus templom illetve egyház szükségleteinek fedezését szolgálta. Érdekes, hogy a két háború közti időszak bérlője 1937-ben egy levélben úgy írt a 116 pengőről, mint amelyet a „Szent János alapra" fizet. Az egykori bérlő fia, néprajzi, gyűjtés közben szintén „S^enf János alapról'''' beszélt. A révbérlő előírt tevékenysége, munkaköri kötelezettségei Nyilvánvaló, hogy a rév bérlőjének legfőbb kötelessége az volt, hogy biztosítsa az utasok folyamatos, zökkenőmentes átkelését a Dunán. Erre több kontraktusban figyelmeztették. Pl. már 1774-ben utasították, hogy „józan kormányosokat" és elegendő számú révészt tartson akik a jövő menő embereket és szekereket „tartó^tatás és pörlekesés nélkül által tegyék." 1833-ban már megjelenik az 1870-es évekig állandóan ismételt részlet a kontraktusban, amely szerint az „árendás a vendégeket, s utasokat illendőül el fogadni, jó i^ii és egészséges ételeket és italokat nékiek szolgálni, a%on kivül mind ebeket illendően áron adni" köteles. A XIXszázad középső harmadában tehát az utasok folyamatos, biztonságos és „illendő bánásmóddal" történő átszállítása mellett az árendás igen fontos kötelessége volt az étellel és itallal való vendéglátás. A kontraktusok nyomatékosan figyelmeztetnek az elfogadható álakra. Eöltehetőleg ezt célozta az 1850-es 60-as évek szerződéseiben többször olvasható követelmény, hogy az árendás keresztény vendégfogadást alkalmazzon. A régebbi kontraktusokban, amikor még az uradalomé volt az átkelési eszközök jórésze, mindig figyelmeztették az árendást az átkelési eszközök és az épületek jó karban tartásának kötelezettségére. Általában a révhez tartozó javak gondozása, vigyázása később is szerepelt a figyelmeztető sorok között. Az 1870-es évektől egészen a XX. század közepéig minden szer116