Pásztor Emília (szerk.): Sámánizmus és természethit régen és ma - Bajai dolgozatok 23. (Baja, 2019)
Kerezsi Ágnes: Az állatáldozat jellegzetességei az oroszországi finnugor népeknél
A probe into the spiritual life of prehistoric people, a reflection of shamanism in archaeology ra először Kozlova К. I. figyelt fel még az 1960-as években, s véleményével ma is egyetértünk (KOZLOVA 1964:152.), Ezeket az imákat ugyanis mindig igen bőséges állatáldozat kísérte, melyeken sokszor több száz állatot is feláldoztak. Tehát egy egész körzetre kiterjedő közös imát csak akkor tartottak, ha az ott élő emberek életét közvetlen veszély fenyegette, mint pl. 1828-ban a marik a Szernurszki járásban 134 állatot áldoztak fel, s a résztvevők száma elérte a háromezer főt (MATORIN 1929:54.). A nagyszámú állatáldozat ellenére ezeken a szertartásokon is megfigyelhető az állatok már jól ismert hierarchikus sora. A legfontosabb istenségeknek csikókat, a kisebb rangúaknak bikákat, teheneket, majd juhokat és libákat áldoztak fel. A mariknál csak olyan állatot lehetett feláldozni, amelyik még nem volt munkába fogva, nem viselte magán a gazdája jegyét, s egyszínű volt a szőre. A lovak kora nem lehetett több másfél, két évnél (KUZNYECOV 1879/a:53.). Az állat nemének egyeznie kellett az isten nemével. A ló szent, kiváltságos jellegét más módon is hangsúlyozták. A marik pl, a nagy körzeti imák előtt az áldozati lovat házról-házra vezették, s külön megtiszteltetésnek vették, ha zabbal megkínálhatták. Térdre ereszkedtek előtte, farkát és sörényét pénzérmékkel díszítették, nyakába ajándékul díszes ünnepi törülközőket akasztottak. Néha a lábai elé vásznat terítettek, zenészek kísérték, akik erre az alkalomra készült zenét játszottak (JEMELJANOV 1921:12.). Az áldozati állatoknak külön meghatározó jegyekkel kellett rendelkeznie, amiből kiderült, hogy kinek szánták az állatot. Pl. vörös és pej csikót az udmurtoknál csak a főistenük, Inmar kaphatott, míg fekete színű csikót csak a földanya (VASZILJEV 1927: 26). Az áldozatbemutatás szertartása gyakran falvanként variálódott, s helyi sajátosságokkal egészült ki. így pl. ugyancsak az udmurtoknál a lóáldozatot feltétlenül libaáldozat is követte, ami a lóáldozat záróaktusának számított, és a „sermet", azaz kantár nevet viselte. Úgy gondolták, hogy a fehér tollú madár segít eljuttatni az áldozatot az égben lakozó istenségeknek (VASZILJEV 1927:56). Ezek a nagy közösségi imák, és az őket kísérő áldozatbemutatások az erdőben, a szent ligetben történtek.A nagy törzsinemzetségi szertartásokon, akárcsak a többi közösségi ünnepen, minden istennek külön áldozatot hoztak, ami külön-külön fánál történt. A fa ezeken a szertartásokon is az isten tartózkodási helye. Ilyen nagy, egész körzetet, esetleg a valamikori nemzetségi területet átölelő szertartás a 19. században már csak a marik és udmurtok között maradt fenn, a mordvinoknál már alig volt megfigyelhető, s a komiknál egyáltalán nincsenek erre vonatkozó adataink. Ш************$*********^ 255
