Kothencz Kelemen (szerk.): Migráció és hagyomány-formálódás a történeti Duna-Tisza közi nemzetiségek népéletében - Bajai dolgozatok 22. (Baja, 2018)
Kürti László: "Se nem jászok, se nem kunok - magyarok". Kulturális hatások és kapcsolatok a Felső-Kiskunságban a XIX-XX. században
az önkormányzat nemcsak közhatalmi, hanem közösségi önigazgatási és civil társadalmi szervező erőként vette át a helyi közösségek identitásformálásának a szerepét. Ennek vizsgálatát a jászkun identitás felélesztésével, annak bizonyos sajátosságaival kívánom bemutatni nem titkolva azt, hogy a lambi indiánok esete különös, ám figyelemre méltó párhuzamként szolgálhat. Az elmúlt egy-két évtizedben az Alföld közösségeit vizsgáló társadalomkutatók felfigyeltek arra a sajátos jelenségre, amit - jobb terminus technikus híján - jászkun revivalnak nevezhetünk.6 Magyarországon a 2001. törvény definiálja a nemzetiség fogalmát. E szerint nemzetiségnek tekinthető „minden olyan - Magyarország területén legalább egy évszázada honos - népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, a lakosság többi részétől saját nyelve, kultúrája és hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.”7 Viszont nagyon fontos a 2. cikkely kitétele, miszerint a nemzetiséghez tartozó személy „Magyarországon lakóhellyel” rendelkezik és, aki magát „valamely nemzetiséghez tartozónak tekinti”, és ezt a nemzetiséghez tartozását „meghatározott esetekben és módon kinyilvánitja.” Fontos ugyanakkor az a kitétel is, hogy mindenkinek csak egy nemzetisége lehet, ha azt politikailag akarja érvényesíteni (kisebbségi választás), egyébként a törvény „nem zárja ki a kettős vagy többes kötődés elismerését”.8 A törvény tizenhárom magyarországi nemzetiséget ismer (bolgár, a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a roma, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán”. Nem árt emlékezni arra, hogy 1990-ben még csak nyolc kisebbségi csoport volt jogosult országgyűlési képviseletre.9 Közöttük természetesen a magyarországi zsidóság is (cigány, horvát, német, román, szerb, szlovák, szlovén, zsidó). Köztudomásúan a magyarországi zsidó szervezetek vezetőinek döntése értelmében a hazai zsidóság nem tekinti magát sem kisebbségnek, sem pedig nemzetiségnek, annak ellenére, hogy nyelvük (jiddis, héber), múltjuk, hagyományai, szimbólumaik márpedig vannak. Mindennek a boncolgatása további tanulmányokat igényelne, ugyanakkor felvetődik egy nagyon fontos, és jelen tanulmányom szempontjából kritikus kérdés: ha valaki azt mondja magáról, hogy nem tartozik sem ide, sem oda, esetleg egyáltalán nem nyilvánít véleményt, akkor hová is tartozik, hová sorolhatjuk be? Vagy, ellenkező esetben, ha egy közösség kulturálisan (sajtó, internet, hagyomány, múlt, emlékezet stb.) folyamatosan a másságát hirdetve tesz tanúbizonyságot a vélt vagy valós identitásáról, akkor mit jelent mindez a hovatartozásáról? Nem vitás az, hogy ez utóbbi lehetőség sokszor felveti, ahogyan fel is vetette, bár nem szükségszerűen, az etnobiznisz, és az etnokorrupció lehetőségét (lásd „Út a munka világába”). 6 Nem szükséges ennek részletes bemutatása, lásd: BARTHA Júlia (szerk.) 2015.; SZILÁGYI Miklós 1996. 7 2011. évi CLXXIX. törvény a nemzetiségek jogairól 1. paragrafus, https://net.jogtar.hu/jogszabaly7docid=Al 100179.TV [2017.09.04.] 8 III. Fejezet, 11. par. 3. 9 A Magyar Köztársaságban élő nemzeti és nyelvi kisebbségek országgyűlési képviseletéről” elfogadott törvény, 1990: XVII. tv. 75
