Kothencz Kelemen (szerk.): Migráció és hagyomány-formálódás a történeti Duna-Tisza közi nemzetiségek népéletében - Bajai dolgozatok 22. (Baja, 2018)

Szőke Anna: "Szegeden így beszélek, otthon mög röndösen". A vajdasági magyarság elvándorlásának indítékai

Egy másik fontos tényező a kommunikációs helyzetek megváltozása. Napjainkban mindenkinek a zsebében van az okostelefon, ami naprakész kapcsolattartást biztosít az otthoni világgal. A munkavállalási körülmények is megváltoztak: már nem, illetve alig dolgoznak feketén a munkavállalók, többségük hivatalosan dolgozik, ami megkönnyíti a külföldi közegben való mozgáslehetőségeket is. Azoknak a migránsoknak, akik 2002 után kezdtek bele a vándoréletbe, nagyon határozott céljaik voltak, tudták, hogy a kint megszerzett jövedelemből mit szeretnének megvalósítani, megvásárolni. Ezek a migránsok kimondottan a családjukat segítették és ennek érdekében vállalták a kétlaki életet. Nem célja elszakadni az itthoni környezettől és beilleszkedni sem óhajt a bécsi vagy más németországi környezetbe.

2015 után fordulóponthoz érkezett a munkamigráció. Vajdaságban mind kilátástalanabbá vált a családok megélhetése. A kormány nem engedélyezte új munkaerő felvételét, létszámstopot rendelt el, amelyet újabb és újabb egy évre hosszabbított. Ez a rendelet főleg a fiatal generációt érintette, ezen belül is azokat, akik az állami szektorban szerettek volna elhelyezkedni: pedagógusok, orvosok, mérnökök, illetve bármilyen középiskolát végzett fiatal. A magánvállalkozóknál lényegesen kevesebb munkaerőre van szükség, mint ahányan befejezik tanulmányaikat. És ne feledjük, a privát vállalkozók minimálbéren foglalkoztatják alkalmazottaikat.

Családok keltek útra, immár nem csak Magyarországra, hanem Svájcba, Németországba, Hollandiába, Ausztriába. A tapasztalat azt mutatja, hogy attól kezdve, amikor gyermekeiket az új hazában iskolába íratják, beiskolázzák, attól kezdve már megkérdőjeleződik a visszatérés reménye. Arra a kérdésre, hogy mi az, amiért új hazát választ egy család, a legtöbb esetben az otthoni létbizonytalanság. Attól nincs borzasztóbb - mondta az egyik verseci édesanya - amikor napról napra azt kell mondani a gyerekemnek, hogy nem ehetsz fagylaltot, mert nincs rá pénzünk. Az édesanya egy pékségben dolgozott, havi 130 euróért és egy darab kenyeret kapott hozzá. Az édesapa 200 eurót keresett, mint teherautósofőr. Két kislányuk az elemi iskola alsó tagozataira jártak. Ismerőseik, akik már évek óta Bécsben dolgoztak, biztatták őket, hagyjanak fel ezzel a világgal, mert itt egyhamar jobb nem lesz. És a négytagú család nekivágott az ismeretlennek. Eleinte a barátaiknál húzták meg magukat. Az édesanya egy gimnáziumban takarít, időnként a metrót is plusz munkában elvállalja, a férj (a családapa) ott is kamiont vezet, de mint mondja, tisztességesen megfizetik. Tisztában vannak azzal, hogy külföldiek lévén csak a piszkos munkát kaphatják meg, amit német, vagy az osztrák nem vállal el, de nyugodtabban élik napjaikat. A kislányok beilleszkedtek a német nyelvű iskolai életbe, fagyit is ehetnek minden nap.

A címadó mondat Torontálvásárhelyen hangzott el, az éppen hazalátogató család óvodás gyermekének szájából. A nagymama egyedül maradt Debellácson egy pazarul berendezett emeletes házban, ahol zongora, könyvtár, vadászszoba és természetesen minden más helyiség található. Eladni bűn lenne, hiszen faluhelyen minden elvesztette értékét. Egy ilyen ház rezsiköltsége meghaladja az itteni keresetek tízszeresét. Ez persze a titói érában nem jelentett gondot. A nagyapa híres iskolaigazgató volt, a nagyanya elismert pedagógus. Gyermekik Magyarországon és Németországban élnek. Ez csak egy példa a sok száz közül.

177