Kothencz Kelemen (szerk.): Migráció és hagyomány-formálódás a történeti Duna-Tisza közi nemzetiségek népéletében - Bajai dolgozatok 22. (Baja, 2018)
Szőke Anna: "Szegeden így beszélek, otthon mög röndösen". A vajdasági magyarság elvándorlásának indítékai
SZŐKE Anna „SZEGEDEN ÍGY BESZÉLEK, OTTHON MÖG RÖNDÖSEN” A VAJDASÁGI MAGYARSÁG ELVÁNDORLÁSÁNAK INDÍTÉKAI Az elvándorlás korunkban sokoldalú és szenvedélyes viták tárgya. Jelen írás azokat a mechanizmusokat kívánja elemezni, amelyek lokális problémakomplexusként vannak jelen a nemzeti kisebbségek életében. Vajon minden etnikai kisebbségre jellemző az elvándorlás? Ha igen, számszerűsítve ez hogyan jut kifejezésre? A folyamat politikai aspektusai, a nemzeti sajátosságok szerepe kifejezésre jut-e, amikor elvándorlásról dönt a család? Fontos-e a kulturális táplálék az elvándoroltak mindennapjaiban és a beköltözöttek (menekültek) kihatnak-e a magyarok lakta települések eddigi értékmérőjére? Kimondott és kimondhatatlan tényekre ad választ a tanulmány. Ahhoz, hogy egy ilyen globális vonatkozású témát elemezni tudjunk, illetve, hogy kizárjuk az általános megfogalmazásokat, pontos adatgyűjtésre van szükségünk. Elvándorlás mindig is volt, migráció mindig is volt, csak a távolságok és az idő intervalluma változott. Az elvándorlásról beszélhetünk globális szinten és beszélhetünk részletekre bontva: nemzetekről, évszázadokról, gazdaságról, vallási üldöztetésről, kultúráról, Európán kívüli világról és így tovább. A továbbiakban a témakört a magyar nyelvterület szűkebb és tágabb vonatkozásában tárgyalom, hivatalos feljegyzésekre, szakirodalomra vonatkoztatva, természetesen nem feledkezve meg az emberi emlékezetről sem. A nagy népvándorlások ideje a IV. századtól a VIII. század közötti időszak volt. Ezt hallva, amikor a mai migrációról esik szó, sztereotípiaként gyakran halljuk: „Éltek itt már avarok, kelták, gepidák, lehet, hogy most rajtunk a sor.” E sztereotípiák halmaza nem hozható közös nevezőre a tudományosan megalapozott gondolkodásmóddal. De kerüljünk közelebb múltunkhoz, és elemezzük a szigorúan minket, magyarokat érintő vándorlásokat, migrációkat. A 150 éves török uralom, a kuruc küzdelmek, majd az 1699-ig tartó felszabadító háborúk ismételten Magyarországot pusztították. A folyamatos háborúk eredményeként a lakosság menekülése hatalmas méreteket öltött. Az első magántelepítés 1689-ben Jány Ferenc pécsváradi (Eisenberg) apát kezdeményezésére indult meg. 1712-ig azonban csak spontán telepítési akciókról beszélhetünk, a módszeresen kidolgozott és szisztematikusan végrehajtott telepítési folyamat egészen az 1790-es évekig tartott.1 A teljes körű betelepítés Mária Terézia nevéhez fűződik (1740-1780). Itt szigorúan a tudatos, szervezett betelepítést kell értenünk. A királynő a Bánságot német katolikusokkal telepítette be. Ez a külsőségekben is megnyilvánult, még ma is látszik az általa létrehozott települések szerkezetén: a főutca 30 méter széles, az út két oldalán szilvafák, a mellékutcák 15 méter szélesek. Kötelező volt. A romos paraszt barokk stílusú épületek is erről tanúskodnak. És a lakosságcsere is erről tanúskodik. A második világháborút követő ki- és betelepítések pedig lakosságcserével jártak. Teljes körű etnikai váltásra került sor. 1 SZABÓ Dezső 2007. 169
