Kothencz Kelemen (szerk.): Migráció és hagyomány-formálódás a történeti Duna-Tisza közi nemzetiségek népéletében - Bajai dolgozatok 22. (Baja, 2018)
Papp Árpád: A vajdasági magyarok elvándorlásának sajátosságai a rendszerváltást követő időszakban - a nemzetközi migrációs trendek figyelembevételével
A belső - akkor köztársaságok közötti - elvándorlás nagyrégiókban gondolkodva inkább a néhai ország központi részére - a gazdaságilag kevésbé fejlett Bosznia és Hercegovina területére - volt jellemző: a boszniai születésű és identitású személyek kérdése Szlovénia esetében például az ezredforduló után alkotmányos vitát és belső konfliktust eredményezett azzal, hogy a hozzávetőlegesen félmilliós bosnyák populációt nem ismerték el nemzeti kisebbségként, jóllehet a lakosság negyedét alkották.3 Vajdaságot az ipari központokat leszámítva (Újvidék, Nagybecskerek és Szabadka) az 1971-1981-es időszakban az elvándorlás, illetve a helyi ipari központokba irányuló bevándorlás jellemezte. Ennek egyik, magyarokat érintő sajátossága a bánsági részek magyarjainak Szabadkára vagy Újvidékre költözése munkavállalás és letelepedés céljából: a céltelepülések kiválasztása folyamán vélhetően döntő tényezőnek bizonyult a viszonylagos gazdasági fellendülés mellett a „nyelvi otthonosság” is, hiszen Szabadka magyar nyelvi közegnek számított, míg Újvidék a tartományi közigazgatás és az ipar okán vált vonzóvá. Számolnunk kell azzal is, hogy Vajdaság II. világháború utáni lakosságának egyötöde nem vajdasági születésű volt, ahogy azt Mimics írja, a tartomány „kolonizációs régió”, ahol a kivándorlás mérete az 1991-es népszámlálás rögzített napjáig (március 31.) több, mint harminckétezres veszteségként kezeli az elvándorlást4. Ez a becsült érték az ezredforduló utáni népszámlálás idejére tovább nő, de a háborútól közvetlenül érintett térségek lakosságának Vajdaságba telepedése számbeli tekintetben ellensúlyozhatta az elvándorlás okozta hiányt. A huszadik század kilencvenes évei a volt Jugoszlávia területén olyan társadalmi környezetet és hangulatot teremtettek, hogy a munkaképes lakosság szemléletében a megélhetés és a mindennapi élet fogalma már korántsem kapcsolódott a szülőföld és/vagy lakóhely fogalmához, sőt az imént már érintett „nyelvi otthonosság” sem bizonyult perdöntőnek. Az általános, mondhatni országos szintű népességmozgásnak két különböző jelentőségű határfogalmat kellett leküzdenie: az első az ex-jugoszláv határ és a környező országok között hetven éve fennálló külső politikai (állam)határ; a másik fogalom pedig a korábbi történelmi, gyakran etnikai és/vagy kulturális belső (köztársasági) határokra vonatkozott. Amíg az elsőként említett külső határ átlépése a jugoszláv állampolgársághoz köthető - tehát a szimbolikus ,jugoszlávság” érzelmi tartalmával bíró, (politikai-adminisztratív) határokat átlépő - attidüdöt feltételezett, addig a köztársaságok elvben csupán adminisztratív határait átlépő egyének és csoportok egy adminisztratív határ mögötti valódi védelmi funkcióval felruházott kulturális és érzelmi tartalommal feltöltött tér határát küzdötték le: ők annak a nacionalista kurzusnak az áldozatai, az etnikailag tiszta nemzetállamok létrehozásának kései balkáni kísérletének szenvedő alanyai, igazi vesztesei. 3 Külön tanulmány tárgyát képezhetné annak a jelenségnek a vizsgálata, hogy az ex-jugoszláv térségen belüli migrációban jelentős mértékben részt vállaló Bosznia lakossága milyen értékek és szempontok mentén találta meg a helyét az (ország)határon belül, illetve hogy más régiók lakosai milyen szempontok miatt választották sokkal inkább a külföldi munkavállalást. 4 M1RNICS Károly 2001.56. 161 I
