Kothencz Kelemen (szerk.): Migráció és hagyomány-formálódás a történeti Duna-Tisza közi nemzetiségek népéletében - Bajai dolgozatok 22. (Baja, 2018)
Silling István: Nyugat-Bácska benépesülése
kednie a maradék őshonos magyar, szerb és horvát lakosságnak. Minden olyan településen, ahol ők alkották a lakosság többségi részét, az új hatalom emberei is közülük kerültek ki. Etnikailag így a szerbség került többségbe a Nyugat-Bácskában. A magyarlakta falvak közül Kupuszina, Szilágyi, Doroszló, Gombos, Telecska-Bácsgyulafalva maradt szinte színmagyar, és a bunyevácok Nemesmiliticsen meg Csonoplyán, illetve még Zomborban éltek. Az évszázadok óta velük élő szerbek csak Zomborban, Sztapáron, Szivácon és Demyén alkottak nagyobb közösséget. Az új lakosság népéletét megismerni nem volt könnyű. Vallásukat elenyésző alkalmakkor gyakorolták, és egészen az 1990-es évekig egyetlen új pravoszláv templom sem épült. A meglévő templomokat nem látogatták, nem voltak liturgiát óhajtó eseményeik, pap nélkül esküdtek, temettek, nem kereszteltek. Hagyományaikból a legismertebbet, a szlavát, mint a családi védszentünnepet alig néhányan, csak az őslakosok tartották meg. Mindebben a vallástalanító politika támogatását élvezték, és a vallás nélküli oktatásét. A kommunista időszakban sok régi jelkép, emlékmű, épület tűnt el vagy egyik napról a másikra, vagy pedig tudatosan az enyészetnek hagyva (út menti keresztek, köztéri szakrális szobrok, politikai jellegű emlékművek, pl. az országzászló-oszlopok, az I. világháború hősi halottainak emlékjelei, később a zsinagógák, néhány katolikus templom, kápolna, temető stb.). Az új honfoglalók gazdasági kultúrája is más volt, jobbára állattenyésztő emberek voltak, akik nem szokták, nem ismerték a bácskai föld művelésének kultúráját. Nehéz időszak volt ez az új jövevényeknek is, meg a kétszáz éve érkezett ún. őslakosoknak is. A XX. SZÁZAD VÉGÉN Az 1960-70-es évek gazdasági válsága megindította a jugoszláviai munkanélküliek külföldi munkavállalását. A jugoszláv útlevél szinte az egész Európába való vízummentes és korlátlan számú beutazást tette lehetővé. Megannyi bácskai magyar, szerb, horvát és más nemzetiségű ember lett ekkor vendégmunkás Nyugat-Németországban, Svájcban, Franciaországban, Svédországban. Közülük sem tért vissza mindenki öregségére. Az ő hiányuk is számottevő a néprajzi kép vizsgálatakor. Az 1989. évi európai fordulat és számos ország rendszerváltásának a szele elérte az akkori Jugoszláviát is. Csakhogy itt nem bársonyos forradalom történt, hanem véres háború kezdődött a délszláv népek között. Az egykori ország szétesett, az önállósult államok közül főleg Horvátországból menekült a még ott élő szerb lakosság százezrekben mérhető száma, és jobbára mind a Vajdaság felé. A Dunán átérve biztonságot éreztek a már itt élő rokonaik vagy honfitársaik között, és bekvártélyozták magukat az üres nyugat-bácskai házakba. Ismét akkora számban érkezett új szerb népesség a vidékre, hogy a néprajzi változás máig zajlik. Az újonnan érkezettek nem mind maradtak az első állomáshelyen. Többen tovább vándoroltak Szerbia belső régióiba, Belgrádba is mentek. Amikor már csillapodott a viszály, néhányan visszatértek szülőföldjükre, saját házukba. De a szerbiai hatalom több településen kis utcákat nyitott, épített és épit számukra, ahol családjukkal megtelepedhettek, megmaradhatnak. 155